2012. szeptember 9., vasárnap

József Attila- Ködből, csöndből

Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpa néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog,
én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így mégtöbben:
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a holdig,

föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet
s legelőször is engemet.