2012. június 2., szombat

Wass Albert-Miért?

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,

mért kell nekem az őszi csendre vágyni,

ha minden csalfa álmom összedőlt,

mért kell nekem a dombokat bejárni

s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni,

mikor az orkán fákat ostoroz.

Mért kell nekem elvágyni messze, messze,

bűvös csókkal ha jő az alkonyat,

mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,

búcsú-szavaktól fátylas hangodat,

és mért kell nekem minden szép emléket

fájó betűkkel a szívembe írni,

mért kell olyan nagyon szeretni téged,

csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,

s imákat mondani valakiért…

s mért kell csak mindig rólad álmodozni,

ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

2012. június 1., péntek

A szív erényei
Szavaim időtlenek, márványlapra vésve élnek tovább. Hallgasd meg tanácsom:
1. Ha már tudod, mi végre születtél, megtudtad magadról a legfontosabbat.
2. Bár bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, vágyaidat ne tekintsd hiábavalónak: ami mára megvalósult, tegnap még képzelet volt.
3. Ember számára nem létezik nehéz helyzet, csupán helyzetek vannak. A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlennek tűnőhöz valamivel több.
4. Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függővé másoktól, így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának.
5. Tudd, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is. A félreértés épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar, fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen jár-kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel. Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet. Az igazság aranyból van és kiállja az idő próbáját.
6. A hallgatás tudománya: az istenek tudománya.
7. Állj az igazság pártján, de ne védd mindenáron a magad igazát. Semmi sem oltalmaz jobban a tévedéstől a nyitott szemnél, az értő fülnél, a mások iránti figyelemnél.
8., Hallgassunk meg másokat is, mert aki hallgatni tud, azt esetleg mások is meghallgatják.
9. A jót nehéz felismerni, ha nincs mihez viszonyítanunk. Az élet tanít meg erre a tudományra: kezedben a választás lehetősége jó és rossz között.
10. Az öröm képessége: az életrevalóság nagy képessége.
11. A jobb mindig a jó ellensége marad. Ne törekedj elsőségre, a dicsőség önelégültté, pökhendivé, lenézővé tesz. Akiket az élet mások fölé emelt, nagy árat fizettek érte. Légy kiváló hétköznapi életedben, és légy kiváló a szív erényeiben. A tülekedés meghasonlottá teszi a lelket: nem szép elsőség az, amelyet mások vére árán szereztünk meg.
12. Amikor a sors a szerencse trónusára ültet, akkor váltál a legszerencsétlenebbé... Fortuna kegyeltjének lenni mulandó királyság.
13. Vigyük végbe saját jótetteinket, ne várjunk rá, hogy mások tegyék meg helyettünk. A legkisebb jótett is elnyeri jutalmát.
14. Vegyük a dolgokat könnyedén, de mégse vegyük túl könnyen őket. Ami fontos és komoly dolog, az megfontolt döntést igényel. Az élet balgaságain, pedig tudjunk nevetni...
15. Mindennek adjuk meg, ami neki jár. A szemnek a látványt, a fülnek a muzsikát, a gondolatoknak a szárnyalást, a testnek a felüdülést, az igazságnak az elismerést, barátnak a barátot, az embernek a megbecsülést.
16. A nagy lélek megtisztul mások szeretete által és szeretetével másokat a fénybe emel. Élj a nagyság, e mindenki számára hozzáférhető formájával.
17. Nincs csodálatra méltóbb az embernél. Bánj vele ezen érdeme szerint.
/http://www.facebook.com/okosodjunk/

Márai Sándor : Tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem
lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul.
Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a
teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet, érted? Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Nagyon komolyan mondom ezt. Okom van erre.

Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen...

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak Te.

2012. május 31., csütörtök

Szomorúság

Szomorúság
Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.

A szomorúság azért csúnya, mert elutasítjuk; önmagában semmi csúnya nincs benne. Amint elfogadod, látni fogod, milyen csodálatos, milyen pihentető, milyen nyugodt és csendes, milyen békés. Valami olyasmit tud adni, amit a boldogság sosem adhat meg.

A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya.

Te nem tudsz egyensúlyt hozni. Az az egyensúly, amelyet hozol, hasznavehetetlen. Erőltetett. Az egyensúlynak magától kell jönnie; már ott van. Valójában, amikor boldog vagy, olyan izgatottá válsz, ami kifejezetten fárasztó. Megfigyelted már? A szív azonnal a másik irányba kezd indulni, hogy megpihenhess. Ezt szomorúságnak érzed. Ad egy kis pihenést, mert túl izgatott lettél. Gyógyító hatású, terápiás. Ugyanolyan, mint amikor nappal keményen dolgozol, éjjel pedig mély álomba merülsz. Reggel ismét friss vagy. A szomorúság után megint friss leszel, izgalmakra kész.

Osho

Meditáció a régi félelmeink felszámolásához

Észrevettem, hogy még mindig ismételgetek egy régi, gyermekkori berögződést Valahányszor a szüleim megszidtak, vagy olyasmit mondtak rólam, amit bírálatnak éreztem, azonnal bezárultam, elfutottam, és azzal vigasztaltam magamat, hogy jobban meglennék emberek nélkül, többre vinném egyedül. Kezdem belátni, hogy ugyanígy viselkedem a barátaimmal is.

Ez csak egy régi szokás, ami rögzült. Próbáld az ellenkezőjét tenni. Valahányszor érzed, hogy bezárulsz, tárulj ki. Ha menni akarsz, ne menj; ha nem akarsz beszélni, beszélj. Ha le akarod zárni a vitát, ne zárd le, inkább hatalmas lendülettel vesd bele magad.

Légy igazi harcos minden helyzetben!Minden félelemkeltő helyzetben két lehetőség között választhatsz: harcolsz, vagy meghátrálsz. Egy kisgyermek általában nem harcolhat, különösen a hagyománytisztelő országokban nem. Amerikában a gyerek olyan hevesen harcol, hogy sokszor a szülőnek kell meghátrálnia! De a régi, hagyomány béklyózta országokban – vagy azokban a családokban, ahol a hagyományos értékek még mindig nagyon erősek – a gyermek nem harcolhat. Az egyetlen lehetősége, ha bezárul, ha védekezésként magába zárkózik. Tehát te is a meghátrálást tanultad meg.

Most egyetlen megoldás kínálkozik: valahányszor úgy érzed, hogy menekülni szeretnél, maradj, ahol vagy, makacsold meg magad, és harcolj keményen. Egy hónapig próbálgasd az ellenkezőjét annak a viselkedésnek, mint amire tanítottak, aztán majd meglátjuk.

Amint képes vagy az ellenkezőjét cselekedni, megérted majd, miként szabadulhatsz meg mindkettőtől. Mindkettőtől meg kell szabadulnod, mert csak akkor szűnhetnek meg benned a félelmek – és mert mindkettő rossz. Mivel az egyik fajta rossz túlságosan mélyen beléd ivódott, a másikkal kell kiegyensúlyozni.

Tehát egy hónapon át légy igazi harcos – minden helyzetben.

És nagyszerűen fogod érezni magadat, igazán kitűnően, ugye? Hiszen valahányszor meghátrálsz, rossznak, gyengének érzed magad. Ez gyáva módszer – bezárulni.

Légy merész, jó? És azután szabadulj meg mindkettőtől, mert a merészség a mélyben szintén gyávaság.

Ha a merészség és a gyávaság egyaránt eltűnik, akkor válhatsz félelem nélkülivé. Próbáld ki!
Osho

Tudod, arra gondoltam...

Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.
Készítette: Erika Ács

2012. május 30., szerda

Abban bízz...

Abban bízz, aki ezt a 3 dolgot meglátja benned:
szomorúságot a mosoly mögött,
szeretetet a harag mögött
és szavakat a hallgatásod mögött...

Nekem ez jutott, én ezzel élek…

Egy újabb szörnyűséges este után. Még mindig élek. Nem hittem volna, hogy túlélem.

Ugye ismerős gondolatok?

Hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, tényleg nem is gondolnánk magunkról, hogy mi mindent kibírunk.

Pedig kibírjuk. Ahogy eddig is tettük. Ahogy mindig is.

Mekkora az ember tűrőképessége, mennyi problémát, stresszt, szomorúságot, fájdalmat képes elviselni? Ez helyzet, probléma, de embertípus függő is.

És igazából nem tudom. Talán bármennyit, talán több rosszat bírunk befogadni, mint jót?

Azt gondoljuk, boldognak lenni könnyű. Én nem hiszem. A boldogságot, illetve a befogadását is fokozatosan kell beengedni, mert ha túl sok jön egyszerre, ugyanúgy letarol minket, mint a boldogtalanság.

A nagy keleti bölcsek szerint a boldogság bennünk rejlik. Csak bennünk. Egyedül. Csak mi tudjuk megteremteni magunkban, magunk körül a szeretetet. Biztosan így van.

De ez mindig igaz? Ez mindig így működik? Mindenkinek nagy tudású életmesternek

kell lenni, hogy helyesen, okosan, bölcsen döntsön, úgy napi 200x körülbelül?

Vagy a rossz döntéseink is kellenek, ahhoz, ami alakít minket minden nap, minden percben?

Bizonyára, de az is így érzi magát, akit épp most veszített el valakit, vagy valamit, vagy akit most bántottak meg, akinek most törték össze a szívét? A pozitív gondolkodás nagyon is fontos, de tényleg mindig alkalmazható lenne? Ember legyen a talpán, aki erre mindig képes…

Tegnap olvastam valahol, hogy minden egyes gondolatunk 3másodperc alatt kerüli meg a földet, így minden pozitív, és negatív gondolatunk is igen gyorsan visszatalál, hozzánk, és alakítja a környezetünket.

Ennek a fényében kezdjünk el, vagy ne gondolni semmire, vagy csupa gyönyörű, gazdag, elvarázsoló érzésre!?

Nincs olyan, aki érdemleges tanáccsal tudna szolgálni nagy általánosságban, mert mind mások vagyunk, ezernyi más problémákkal, gondolatokkal, életfelfogással.

De egyben valóban egyformák vagyunk, mind ugyanazt szeretnénk. Mind ugyanannyira vágyunk rá.

Valaki boldogságnak hívja. Valaki beteljesülésnek.

Egyesek a szerelemtől várják. Mások anyagi sikertől teszik függővé.

Azt hiszem én már mindegyiket megtapasztaltam jócskán, voltam szeretve, és én is szerethettem, voltam gazdag, és voltam szegény is. Kaptam szép dolgokat, rossz ajándékokat, tartoztam érzésekhez, eszmékhez, és elvesztettem sok mindent, de nyertem is eleget.

De most egy magasabb szintű életről álmodok. Most egészen új dologra vágyom.

Azt hiszem idáig is ez után kutattam. Sokáig tartott, mire kitisztult a kép, hogy igazán mit is akarok. De végre megtörtént. Olyan mintha mindig is félhomályban éltem volna.

Én egyszerűen csak az otthonom keresem. Haza vágyódok. Szerelemtől, anyagi sikertől függetlenül. Az egyetlen békés helyre. A saját szívembe. Mert minden válaszom ott lapul, talán sok kérdésem is. Amit még fel kell még tennem, magamnak, neked.

És ezt a felismerést egy igazán tiszta szívű, igaz lelkű barátomnak köszönhetem, aki sok mindenre ráébresztett, aki sokat segített, aki támogatott és sokat tanított. Aki igazán hitt, hisz bennem.

Nem mindig volt kellemes az út, szembesülnöm saját hibáimmal, gyengeségeimmel, a korlátaimmal, azzal, hogy meg tanuljam szeretni saját magam, meg tanuljam szeretni a körülöttem lévő világot.

Hogy meg tanuljak szeretni végre.

Nem könnyű dolog. És roppant kockázatos. Megbízni valakiben, beengedni a saját álarcunk mögé.

Ott ugyanis már nincsenek titkok. Ott már nem tudsz hazudni. Sem magadnak, sem másnak.

Ott a tükör a másik szemében. És nekünk bele kell tudnunk nézni, anélkül, hogy pislognánk is egyet.

De azt hiszem, megéri. Ha az embernek sikerük levetkőznie a manírokat, a megjátszást, még a legapróbb füllentést is elkerülnie, valami új születik benne, valami egyszerű, és tiszta érzés.

És ami a legfontosabb, szabad leszel. Megszabadulsz a saját, a másoknak való megfelelni vágyás kényszere alól.

Ebben az esetben is, a szabadság egyet jelent, a magabiztosság visszanyerésével.

Na, ilyenkor sínen vagyunk. Már csak a sorsnak is akarnia kell…:-)

És most mégis visszatérnék az írásom elejére, hisz igazából ez az, ami foglakoztat igazán, az, amikor energiavesztésbe kerülünk, jobbára magunk miatt (persze nem tudatosan), vagy mások által befolyásolva.

Szürke egy érzés. Mint mikor a gumimatracból egy pici lyukon, szép lassan, (néha gyorsan) szivárog a levegő. Az elején még nem látszik rajta. Szép egészséges matrac. És kívülről nem is látszik, ezért más nem is látja, csak a matrac tudja saját magáról. És nem kér segítséget, mert szégyelli, mert meg akarja saját maga oldani, vagy csak hazudik, önmagának hazudik. De aztán az idővel egyre vékonyabb lesz, egyre használhatatlanabb. Mit csinálunk ilyenkor? Általában toldozunk, foldozunk. Néha sikerül eme megoldás, de a legtöbb esetben csak gyenge próbálkozás.

És amikor elszáll az erőnk, amikor megbénulnak a gondolataink, amikor el kezdünk félni, akkor már igazán bajban vagyunk, mert sokan így erősödnek meg mellettünk, ők azok, akik (szintén nem tudatosan, vagy DE), a saját lelki nyomorultságukat már csak a másik összenyomásával, kiszipolyozásával tudják csak szinten tartani.

Akik igazából nem tudnak szeretni, akiknek nem létezik lélek, nem létezik szív, csak testrészek vannak, akiknek csereüzlet minden érzelmi megnyilvánulás, akik a mi hátunkon tudnak csak levegőhöz jutni.

Talán nem nevezhető az ilyen ember gonosznak, de mégis én veszélyesebbnek tartom őket, az erőszakos embereknél is. Mondjuk, sajnos sokszor párosul ez a kettő viselkedési forma náluk.

A lelki, és fizikai nyomorban tartás. A lelki, és fizikai nyomorgatás.

Azt hiszem, egyedül nem vagyunk képesek már ilyenkor szembeszállni velük, ilyenkor segítséget kell kérnünk, találnunk, ha életben akarunk maradni.Ha újra egészséges matracok akarunk lenni...

Nehéz út lesz, nehéz út ez. De a miénk. Egyedül a miénk. Hiába is vannak mellettünk a segítőink, a családtagjaink, a szeretteink, mégis csak egyedül cipeljük a terheket. A saját magunknak módszeresen összeállított terheket, az elmúlt évekből, az elmúlt életekből.

Segíthet a hitünk. A hitünk elsősorban önmagunkban, a barátainkban, a szeretteinkben, egy általunk magasztalt istenségben, bármiben, csak segítség legyen. Amíg két lábbal a földön gyakoroljuk a hitünk, addig nagy bajunk nem történhet (már ha sikerül túlélnünk egy energiavámpírral való találkozást, és egy élet leélését).

Próbálom elviccelni az írás végét, de nagyon is komoly dolog ez. Egy játékról szól. A mi komolyan megélt, megírt sakkjátszmánkról. Az életünkről. Kinek hosszú, kinek rövidre sikeredett életéről. Kinek könnyed, kinek hányatott életéről.

Nincs igazán biztos recept rá, hogy miként lehetnénk boldogok, de biztosan úgy gondolom, hogy a történések mögött, egy jól megírt vígjáték-dráma húzódik, hiszen olyan, mint véletlen, én nem hiszem, hogy létezik.

És mielőtt bárki letámadna, ezek az én gondolataim, nem általánosítva, és nem ráhúzva másokra.

Csak az fog azonosulni vele, aki megélt bármit is abból, amit leírtam, vagy csak egyeznek a nézeteink. Sok, merőben más vélemény is létezik, ami szintúgy igaz a saját nemében. És én elfogadok szeretettel minden más érzést is, hiszen sokfélék vagyunk, sok élménnyel, sok tapasztalással.

Nekem ez jutott, én ezzel élek…

L.Ildikó;-)

A napfénnyel érkezni, és a holdsugárral távozni...

"Gyönyörű volt, de csak egy ábránd, egy álom maradt nekem belőle.
Elengedtelek, hisz már nem is engedted, hogy öleljelek, elengedtelek, mert már nem akartál itt lenni többé velem.
Tegnap azt mondtad, hogy igazán sosem akartál, csak a szíved szárnyalt egy kicsit tovább, mint kellett volna, velem, s magaddal.
De most a szemedben én csak egy rosszul összerakott magyarázatot, fájdalmat, és vágyat látok.
De mégis, hiszek neked.
Elhittem veled mindent. Értelmetlen volt, elsöprő, ismerős, és káprázatos. De élő.
De sosem akartál igazán, engem nem akartál. Már megtaláltad. Őt. Magadnak. Neked.
Rajtam csak segíteni akartál, segíteni, hogy éljek, hogy a szívem is éljen végre. És tényleg éltem.
Rövid ideig, de éreztem. Éreztem mindent. A meleget, a fényt, a szót, a szíved, a szívem.
Egy volt a szívünk, még ha rövid pillanatokra is, de eggyé vált velünk, általunk.
Azt mondtad, szerelmes vagy az égbe, a világba, ez az, amihez nagyon értesz, ez, ami éltet, ami mozgat.
Én tudtam ezt, éreztem. Mégsem féltem. Melletted nem.
A szeretet angyala lehetsz, s így sugárzod szét a szívedet.
De engem még sem szerettél, az egyetlen embert, ki a lelkedben létezett igazán.
Pedig benned voltam, tudom, sikerült bejutnom a szíved legmélyébe, és kinyitnom rajta a kiskaput.
És láttam a ragyogást, odabent megleltem mindent, amire vágysz.
Otthon voltam, igazán békében, társra leltem, ott igazán, mélyen.
Most mégis mást ölelsz. Most már nem rám figyelsz, most nem véd engem két karod. Nem vagy többé nekem itt. Velem.
Nem keresem a választ erre, már nem tehetem.
Lefoglal a magányom, a sötétség pereme.
Csak próbálok lélegezni, a könnyeimet nyelni.
A napfénnyel érkezni, és a holdsugárral távozni.
Valahol megnyugvást találni……"

L.Ildikó;-)

Harmatcsepp...

Harmatcsepp...

Tudod...
én már nem félek,
csak tiszavirágként élek.
Nem fáj semmi, nincs talány,
egy szív sajog még néha tán...
s éjre éj jön... nap után.

Vagyok...
tán egy gondolat,
egy csöppnyi kő a part alatt,
mint álomkép létezem...
kezem nem fogja senki sem,
harmatcsepp az életem.

Élek...
mint egy kis levél,
csak lebegve az életér'
kapaszkodom lét után...
mit elsodor egy szél bután,
s éjre éj jön... nap után.

(Nagy Ilona)

Jagos István Róbert:

Helyzetkép

A harmatcsepp amit a párkányon
találtam: a múlt.
A horizonton tomboló vihar: a jövő.
Most épp a szelet várom.

2012. május 29., kedd

Juhász Gyula-Dal a rózsákról

Juhász Gyula

Dal a rózsákról

Most siratom az én ifjúságom,
Mikor minden virul a határon,
Mikor nyílik boldogan mosolygva
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

Tizenhat év fényével szívemben
A mosolygó őszről énekeltem,
De akkor még nekem is nyílt volna
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

Beköszöntött már a lelkem ősze,
A bú néki régi ismerőse,
Ahol járok, mintha hervadozna
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

De azért csak megleszek én szépen,
Rózsám is lesz nemsokára nékem,
Hűen, némán borulsz majd síromra,
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!

Juhász Gyula - Egy fiatal öngyilkosnak

Képes leszek

Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött,
Adni akkor is, ha mindentől megfosztanak;
Örömmel dolgozni minden akadály ellenére;
Kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok;
És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.

Paulo Coelho

Hazaértél...

Nézem a fényt a szemedben, - a kéket
Vajon melyik csillagtól lopta a fényt?
Elmerültem, mint az éjben a fények,
S gyöngyházbor mámora ringatott ölén
Csak hallgatom sokszor a búgó gerlét
Messziről hozza suttogva a szél,
És hallom a hangod, mint egy simogató ének:
Megbabonázottan követlek én.
Furcsák a kék szemek, tükrök vagy lélek
Mint jövőre, s múltra tekintenek Rád
A hatalmas dolgok mind tengerkékek
Ha beléjük nézel, már zuhansz is át!
Elmerül, oldódik bennük a lélek…
.… Szeretnék elmerülni bennük …
/Szomorúfűz/

2012. május 28., hétfő

....érzés, állni az esőben....

Tudod milyen érzés állni az esőben? Meg állsz az utca közepén,esernyővel a fejed fölött...és csak hallod az eső kopogását...figyeled,mit próbálnak kihozni a mai napból. Talán egy jobb esélyt és elmossa az eddigi gondokat.Vagy ne tán pont azért esik,mert egy szív éppen most megszakad? Az eső mindig jön,akkor is ha senki sem hívja. Jön,mert tudja hogy szükség van rá. Kell,hogy olykor megszakítson egy szép pillanatot,mielőtt még rossz vége lenne. Kell,hogy megmentse a pesszimista szíveket és megmutassa,hogy a legrosszabb napokon is felvillanhat a remény...esőcseppekben..

DjSpeed Rofrics László:)

SZERELEM

"mindegy nekem, csak a Tomi legyen az!"

Jó nekik..., remélem így maradnak!!:-))

http://www.youtube.com/watch?v=UgOIvQvqrNQ

Tudjátok mindketten...

...Néha elég egy pár óra, vagy pár nap, hogy az ember életét megváltoztassa valaki. Nem számít az idő, sem a tér, nincsenek miértek, nincsenek kérdések és nincsenek válaszok sem. Csak van valami. Találkozol valakivel, nem kell semmit mondanod. Pár perc és a vesédbe lát. A gátlások leomlanak, a képmutatás álarca megreked az arcodon. Nincs többé hazugság, csak az őszinteség, csak a csupasz lelked, minden védelem nélkül. És félsz, és halára rémülsz, mit keres valaki pár óra után a szíved közepében. Félsz, hogy vissza fog élni a kiszolgáltatottságoddal. Nem teszi, mert a markodban van, ahogy Te is. A józan ész meg eltűnik. Bármit mond, megteszed. Bármit kérdez, válaszolsz. Kivetkőzöl magadból, és mindent a fonákjáról látsz. Olyasmit teszel, amit el sem hiszel, olyanokat mondasz, amiket utólag sem értesz. Tükröt állít eléd, amiben meglátod magad. Az igazi énedet. A valóságot. Amit senki más szemében nem láttál még. Talán azt is tudja, hogy milyen leszel. Még a jövődet is látja benned, te meg meglátod a szemében a saját, minden mocsoktól és szennytől mentes arcképedet. Boldog vagy és félsz, együtt. Az életed összeomlik, mint egy kártyavár. De nem bánod, tudod, hogy legközelebb nem kártyavárat kell építeni, hanem biztosat. Megreped a burok, amiben éltél, és kapsz még egy esélyt. Egy esélyt egy más, egy igazabb, jobb életre. Kapsz egy lehetőséget, hogy megértsd a világot, az embereket, az élet lényegét, hogy élni kezdj, és abbahagyd a fejedben lejátszott sakk játszmát. Talán mások vagytok talán nem lehettek együtt, nem a jó időben és a megfelelő helyen találkoztok. Talán sajnálod, hogy ennyi volt, talán tudod, hogy így kellett történnie. Évek múlva az érzés feltör belőled. Csak pár szót váltotok üzenetben, csak röppen egy gondolat, csak megrebeg a szíved újra. Elteltek az évek, változtál, és ő is változott. Minden más lett. Fonalak összegubancolódtak, fonalak szakadtak el, fonalak jöttek létre, por szállt a régi érzésekre. De a tietek mit sem változott. Ott van közöttetek a láthatatlan szál, ami egy életre összeköt benneteket. És ott is marad. Nem fog rajta vihar, idő, hely, por vagy más ember. Ott van, és kész. Egy életre össze vagytok kötve, valahol a csillagok közt. Tudjátok mindketten...
forrás:http://www.facebook.com/szeretetben.elek

A Szív ott feküdt magányosan....

A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli./Nagy Ilona/

Levél odaátról

Levél odaátról
2012-05-05 09:25:36

A nevem Telegdy Zsolt. Motoros rendőr voltam. Az életem és a halálom volt a rendőrség és a motorozás. Évekkel ezelőtt szolgálatban, szolgálati feladat ellátása közben a Társam, a motorom elhagyott és ez az életembe került. Hátrahagytam életem szerelmét, a páromat és életem értelmét, gyermekemet. Nem értelmetlen diszkó balesetben, részegen, eszemet veszítve, hanem szolgálatban, kötelességem teljesítése közben.

Tudjátok, itt, ebben a másik világban sokan vagyunk, akik éltünk és szolgáltunk. Innét fentről az elődeink azt látták, hogy eltemettetek minket tisztességgel, becsülettel, kit, hogyan, érdemei és beosztása szerint, tudjátok, ennek itt fent nem nagyon van jelentősége, itt az őrmester nem kisebb, mint az alezredes, vagy akár a tábornok.

Mint említettem motoros voltam, motoros, mint civil ember, a MOTOR volt az életem. Én sem voltam hibátlan, én is ember voltam, amíg éltem, de azért kérdeznék valamit azoktól, akik még ma is élnek.

Mondjátok el, ne nekem, hanem azoknak, akiket hátra hagytam a ti hibátokból, a ti hanyagságotokból, tudtok-e bújni az feleségetek mellé, magatokhoz tudjátok ölelni gyermekeiteket tiszta lelkiismerettel, abban a tudatban, hogy ráültettetek egy olyan gépre, ami alkalmatlan volt a közlekedésben való részvételre? Nyugodt-e a lelketek akkor, amikor tudtátok, hogy saját pénzemen vettem a SZOLGÁLATI MOTORRA ELSŐ HÁTSÓ GUMIT, MERT NEKEM A SZOLGÁLAT VOLT AZ ÉLETEM ÉS NEKEM EZ MÉG ENNYIT IS MEGÉRT!!!!! És most a családomat gyalázzátok, alázzátok???? Pitiáner kifogásokkal, pitiáner összegekkel?

”Igen tisztelt parancsnokaim és vezetőim”, akik családom lealázásában részt vesztek. Ti semmitől nem féltek? Ti tényleg nem hisztek abban, hogy egyszer, mindenkinél, egyenként megjelenek éjjel és mindenkitől, egyenként számon kérem a lelketeket? Ígérem, meg fogom tenni, ebben biztosak lehettek!!!

Teplán Tibor

Előzmény:

Telegdí Zsolt szolgálatteljesítés közben elhunyt, az M1-es autópályán, 2010. augusztusban, halálát saját munkáltatója hanyagsága okozta. A családjáról viszont ez a munkáltató nem gondoskodik, emellett a család bírósági úton próbálja bizonyítani a balesetben a munkáltató felelősségét.

Az elhunyt rendőr gyermekei félárvákká váltak, a munkáltató hanyagsága és súlyos mulasztása folytán. A munkáltató a tavalyi év decemberéig havi 13 000 Ft ellátást fizetett az özvegynek, januártól azonban ez az ellátás megszűnt. S ha ez nem volna elég, az elhunyt rendőr munkáltatói kölcsönét, melyet családi házuk felépítéséhez igényelt, az özveggyel fizettetik visza - kijelentve, hogy a félárván maradt gyermekek kötelessége, mint örökséget visszafizetni -, ez pedig azt jelenti: havi 15 000 Ft-ot az özvegy ad a hanyag és mulasztó munkáltatónak azért, mert az megölte a férjét. ...

Zsolt 33 éves volt. Kisebbik gyermekét már nem ismerhette meg. Felesége a második gyermekükkel a nyolcadik hónapban járt, amikor férje helyett csak a halálhírét hozták haza a munkából társai. ...

K.T.A.

Megható történet egy házasság utolsó napjairól

Ez egy történet ami állítólag 2004 óta email-ben és most már a közösségi médiákban is kering, nem tudni ki az eredeti szerzője. Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, “Szeretnék valamit elmondani”. Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében. Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.

Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt. Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte.

A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.

A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most. Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után. Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt.

De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.

Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni.

Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.

A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak. Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.

Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni. Hirtelen megértettem … óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut.

Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított.

Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás. Elvezettem az irodáig … gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást.

Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam. Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.

Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – holtan. A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban.

Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok!

Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled. Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot. Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.

a Te varázspillangóddá...

Tudod, a pillangót ha elszeretnéd kapni, soha nem szabad üldöznöd. Ha üldözöd a pillangó csak azért is elmenekül előled. Felszáll a magasba. Te pedig lent maradsz.És a buta pillangót nem érdekli más csak önmaga. És nem foglalkozik veled, aki lent maradtál. De ha nem üldözöd a pillangót, csak leülsz nyugodtan,nézel rá, a pillangó felfigyel rád. Várja,hogy te is üldözni kezd,s ő a magasból nézzen rád. Titokban azonban mindig azt kívánja: te legyél más. Ha nem üldözöd, a pillangó már szinte csak rád figyel.
El szeretné nyerni a tetszésed.S ha te ekkora egy virágra, a napra nézel, a pillangó dühödten fog feléd röppenni. Féltékeny lesz, s addig illegeti-billegeti magát, míg újra rá nem figyelsz. És ha te szereted ezt a pillangót, nem kezded el üldözni. S ő olyan közel megy hozzád, hogy láthatod szárnyának csodálatos mintáit, színeit.
Megismered. Ekkora a pillangó rászáll az arcodra, s a te mosolyodtól, a te könnyedtől válik varázspillangóvá, a Te varázspillangóddá,olyanná amilyenné Te szeretnéd..

Egy fantasztikus történet...

Egy fantasztikus történet, amit a Facebookon találtam. Megosztanám veletek is! Mit gondoltok róla, hogy igyekezett boldoggá tenni magát és a szerelmét az utolsó napjaiban is???
A lány neve Katie Kirkpatrick, 21 éves. Mellette a férje, Nick, 23 éves.
1. kép: Ez a kép az esküvőjük előtt készült 2005 Január 11-én.
Katie végső stádiumban lévő rákos beteg, aki órákat tölt a kemoterápián.
2. kép: itt Nick már várja, hogy elkészüljön a menyasszonya...
Dacolva a fájdalommal és egyes szerveinek leállásával, morfium segítségével Katie a legapróbb részletekig részt vett esküvőjének megtervezésében.Ruháját többször át kellett alakítani a folyamatos súlyvesztése miatt...
4. kép: Katie a kerekesszékben hallgatja, amint férje barátai énekelnek neki…
5. kép: Az esküvő közepén Katie-nek pihennie kell, hogy újra levegőt kapjon. A fájdalom nem engedi, hogy hosszabb ideig állva maradjon.
Katie az esküvője után 5 nappal meghalt. Látni egy törékeny nőt, amint menyasszonyi ruhába öltözik, mosollyal az arcán, el kell, hogy gondolkodtasson téged... a boldogság mindig elérhető közelben van, mindegy, hogy mennyi ideig tart is…

Lecke a vadludaktól

Gondolkoztál már azon, hogy miért repülnek V alakban a vadludak? Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. Egy V alakban, az egész csapat legkevesebb 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Amikor egy lúd kiesik a V alakból, hirtelen úgy érzi, mintha mázsás súly húzná lefelé és gyorsan visszatér a csapathoz.

Csakúgy, mint a ludak, azok az emberek, akik azonos irányba tartanak és közösséget alkotnak, gyorsabban jutnak el céljukhoz, mint azok, akik teljesen egyedül próbálják meg azt. Amikor egy lúd elfárad, hátra repül és egy másik foglalja el a helyét a V csúcsán.

Ha az embereknek lenne annyi józan eszük, mint a ludaknak, rájönnének, hogy a sikerük egyértelműen a közös munkájukon múlik, felváltva vállalva a munka nehezét és osztozva a vezetés terhein.

A hátul repülő ludak hangos gágogással bátorítják az elsőket a sebesség növelésére. Fontos, hogy a mi hátulról jövő "gágogásunk" bátorító legyen az előttünk haladóknak. Különben csak gágogás marad.

Amikor egy lúd megbetegszik, 2 másik lúd is lemarad vele a V alakzatból, és követi, hogy védelmet nyújthassanak számára. Addig maradnak vele, amíg erőre kap és újra repülni tud, vagy amíg meghal. Akkor útra kelnek, hogy beérjék saját alakzatukat, vagy csatlakozzanak egy másikhoz.

Bárcsak mi is ennyire önfeláldozók lennénk, hogy érdemesek lehessünk ilyen barátokra, akik a szükségben mellettünk állnak.

Nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy tanuljunk Isten csodálatos teremtményeitől, csak meg kell állnunk és figyelnünk elég hosszasan, hogy Isten felfedje előttünk csodáit.

Igaz történet

Igaz történet

Az eset megtörtént. Világhálón kering ez a történet, amely egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt. Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón. A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- - Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.
- - Tessék? - fordult hozzá a patikus. - A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- - Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- - Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
- A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte: - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- - Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- - Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi. - Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- - Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi- Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára. Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt: - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
- A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt,sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett - Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya vajon mennyibe került volna?
- Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.
- Tudom, hogy továbbadod a labdát! Itt van, dobd hát oda valakinek, aki jelent valamit a számodra! A labda egy kör, illetve gömb, se eleje, se vége. Együtt tart bennünket mint a Barátok Körét. De a legnagyobb kincs számodra látni és érezni azt a barátságot, amiben te részesítesz engem. Ma én dobtam feléd a barátság-labdát. Most rajtad a sor: passzold tovább valakinek, aki a barátod.
- Esküszöm neked. Ha szomorú vagy . én fölszárítom a könnyeidet.
- Ha elfog a rémület .én eloszlatom a félelmeidet.
- Ha aggodalmaskodsz én reményt nyújtok neked. Ha össze vagy zavarodva én segítek, hogy megálld a helyed.
- És ha elveszettnek érzed magad. és nem tudod meglátni a fényt, Én leszek a te világítótornyod. mindig fényesen ragyogva. Ez az én esküm erre adom a szavamat, amíg eljön a vég. Miért? - kérdezheted tőlem .Mert a barátom vagy.
Aláírás: ISTEN

A Rózsa és a Skorpió

Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.

Egy napon, török kereskedők szállítottak rózsatöveket, de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak, szétszórva értékes terhüket. Minden rózsatő elpusztult, kiszáradt a forró napon.
Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel, még végül elakadt egy oázis közelében. Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.
Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást, s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben. Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szárai kiegyenesedtek, levelei kisimultak, és bimbója újra élénk, vörös színben pompázott. Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája. Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: ....fantasztikusan színes.... ....és csodálatosan illatos.....
Így látta meg őt a skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt. Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót soha nem érzett, és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott. Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel.....
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátra ugrott. -Miért bántasz? -kérdezte a rózsát. -Én nem bántalak-felelte a rózsa. -De megszúrtál a tüskéiddel! -A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak, hanem, hogy megvédjem magam másoktól.
-Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek. -Köszönöm-mondta a rózsa. Gyere máskor is, olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát, és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak, s úgy tűnt, nagyon beteg. Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva megkérdezte: -Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek? .....
És a rózsa így válaszolt: -Nem tudsz segíteni! Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim. A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elindult az oázis irányába. A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához, és a tövéhez cseppentette.
A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén. De a skorpió, most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött, egy újabb csepp vízzel, tette ezt tízszer, százszor, ezerszer..... És este, amikor lenyugodott a Nap, és felkelt a Hold, a rózsa újra felemelte fejét, és boldogan nyújtotta a telihold felé, s illatát széthordta a szél.
A kis skorpió végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál, de szeme ragyogott, ahogy felnézett rá. S ekkor a rózsa letekintett, s hálásan mondta: -Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetek érted?
-Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát. De tudom, te nem tudsz hozzám lehajolni, én, pedig nem tudok felmászni, mert tüskéid agyonszúrnának.
A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról. Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehet a kis skorpiónak hálából.
És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét, és felmászott a rózsa szárán, egészen addig, míg el nem érte a virágot. Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, fejét óvatosan bedugta a szirmok közé... S, mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja, úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült! Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása, és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.
Elmosolyodott, mert mostmár tudta, mi a boldogság.
Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez. A hajnal első sugarai, már csak a kihűlt testét találták. S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót. Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban. Nem értetették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól. Több ezer kilométer.... Nem tudták, és nem is tudhatták, hogy létezik egy magasabb rendű erő, mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol!

A titok

A titok (egy kedves idegennek ajánlom :-)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhők. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek időnként kínzó tengere - csak csüggedés.

Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldről, se sárgáról, se kékről. Az őszi erdő számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amiről nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik.

Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tőlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynője tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghűségesebb alattvalóját, Kékszeműt. Miután megkérdezte tőle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszűnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem ad ja át időben a színek titkát, ő is úgy marad örökre.

A hamuszín tónál találkozott először Pál és Kékszemű. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemű, de vonzotta őt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta őt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemű elérkezettnek látta az időt, hogy a színekről meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait.
- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?
- Pedig igenis vannak! - és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.

Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszeműnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná ő is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínű felhőiből könnyeit.

De Kékszemű szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.
- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.
- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemű nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol.

De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!

Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!

Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!
Emberek, hát igaz, mégis igaz!
És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!

Rohant azonnal barátaihoz.
- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amiről Kékszemű beszélt. Mind igaz! De azok csak hűvösen méregették.
- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.

Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.
Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek.
- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!
- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?
- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.
"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!
- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?
Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínűre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.

Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!

Érintő

Egyszerűen gyönyörű....

Ákos-Janicsák Veca

Érintő

Dalszöveg

Bársonyos, tiszta és hideg,
Az égbolt felettünk remeg,
Sok bámész csillag minket néz,
Az ember alig érti meg.

Kábán, vakon, részegen,
Futunk át az életen,
A félelem hajt, mint a szélvész.

A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!

Bár minden egész eltörött,
Létezik IGAZ és ÖRÖK!
De jól vigyázz, ha gondolsz rá,
Az ördög rögtön felröhög.
A virághabos fák alatt,
Ölelkezik két pillanat,
Elillanunk, elomlunk porrá.

A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!

Akad, aki érti mit jelent,
Hogy a húr csak megfeszülve zeng,
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy az a húr csak megfeszülve zeng!

(A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!)

http://www.youtube.com/watch?v=JjgbD0KRCAU

De mi marad az anyáknak az anyák napja után?

Nem tudom miért most jutott eszembe ez a pár gondolat, éppen a Budai alsó rakparton haladva hazafelé.
Az anyaságról gondolkodtam. Az anyaságról, mint érzésről. Sok anyát ismerek, de kevésre mondhatom, hogy „édesanya.” Persze, hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit is megítéljek, véleményezzek? Sehogy, így ez csak egy gondolati eszmefuttatás, némi önkritikával tarkítva.
Sokféle anyatípus létezik, melyikük csinálja jól? Az, aki minden percét a gyermekének, gyermekeinek szenteli, vagy az, aki csak egy részét adja át gyermekeinek magából, vagy a karriert építő, aki csak átutazó a csemetéi életében?
Nem tudom. De a gyerekek nagy része rengeteg frusztrációval nő fel, nagyon sok elfojtással, és mérhetetlenül sok kompenzálással.
Mi okozzuk ezt nekik, vagy a körülöttünk zajló felgyorsult, kifordult, összekuszált világ?
Talán mind kettő. Talán az egyensúly hiánya.
Bennünk sincs egyensúly, akkor hogy tudnánk a gyermekeink világában megtartani ezt?
Az az igazság, hogy anyává válni, egy hosszú, életen át tartó feladat. És a nők többsége, azzal, hogy megszülték gyermekeiket, nem válnak rögtön anyává.

/tegnap olvastam egy történetet, szerintem gyönyörű:
"Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.

Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.

A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."
-Jack Kornfield: A lélek éneke.-
Készítette: Várady-Szabó Kriszta/

Na, így egy kicsit hitelesebb az érzés, de persze mi nem Afrikában vagyunk, nálunk nincsenek ilyen hagyományok, pedig néhány light-os nem ártana.
És, hogy ellenpéldát is írjak, én igenis ismerek olyan nőt, akinek csak egy pillanatba telt, és ősanyává vált. Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, a belső, szellemi, lelki érettség határozza meg az elménket, és persze a szívünk „állapota”.
De a nagy átlag, egy életen át tanulja, hibázik, hibáztat, szeret, haragszik, megfog, elenged, de végül a szív mindig hazatalál. Mindent megért, mindent megbocsájt, mindent elenged. Csak a szeretet marad, de az óriási méretű. Na, ekkor válunk igazi anyává!
Anyák! Ha a szürke hétköznapokon gyermeketek felmérgesít, ha valami rosszat követ el, vagy csak bosszantani akar, álljatok meg egy pillanatra, és a szíveteken át próbáljatok beszélni hozzájuk, azt a nyelvet beszélik, értik, mindegy, hogy hány évesek. Mosolyogjatok, és ők is azt fogják tenni, simogassátok meg, öleljétek magatokhoz, ez az igazi fegyelmezési módszer!
Ha erre valaki képtelen, akkor rajta csak, a régi módszer biztos hatásosabb, rángatás, zsarolás, kiabálás, leteremtés, na, ez biztos jobb megoldás!

Szóval eltelt az idei anyák napja is, kinek így, kinek úgy, és mi maradt utána nekünk?
A szerencsésebbeknek, a „gazdagabbaknak” minden nap anyák napja van, melyet férfi társaink is erősíthetnek gyermekeinkben, akkor tényleg egy nő egyszerre 5 féle dolgot képes elvégezni, az általa küldött szeretet mennyisége mindig visszaáramlik, ebből lehet aztán stresszesebb napokon új erőre kapni.
De vannak azok a családok, ahol az ünnepek csak néhány napig tartanak, karácsonykor 2-3 napig szeretnek, anyák napja pedig csak egy napos. Sajnálom, ők valamit nem találnak, nem érzik az ízeket. Csak reménykedni tudok benne, hogy ez meg tud változni, életre tud kelni a szív szép lassan minden emberben.
A világunk, most nagy változás előtt áll, és az egyetlen, ami megmenthet minket, hogy kitárjuk a szívünket, eldobjuk a negatív érzéseinket, és elementáris erővel elkezdünk szeretni!
És mi nőkön, anyákon áll vagy bukik minden, a női energiákon. (Főleg)
Lányok, menjünk, és szeressünk…..!