A facebookon akadtam rá, a Pálmalevelek Hu osztotta meg, kicsit szíven ütött a történet, ismét....
"A Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta(akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek
voltak) felálltak a 100 méteres futás startvonalára.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdõdött
a verseny, ahol (bár nem mindenki a
lábain futott), de a cél felé törekedett a
beérkezés, a gyõzelem reményében. A nagy
igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett
az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd
sírva fakadt. A többi 8 versenyzõ hallotta a
sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki
megállt és visszafordult… mindegyikük. Az
egyik kislány leült mellé, megpuszilta és
megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát? Aztán
mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak
be a célvonalon. A stadionban pedig a nézõk
felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott
voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a
legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott
gyõzelem. Az életben sokkal fontosabb
másokat gyõzelemhez segíteni, akkor is, ha ez
azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Tanulhatunk tõlük! Mennyivel könnyebb lenne
gondoskodni sérült embertársainkról, ha mindnyájan
összefognánk, s felebarátianként
segítenénk õket, hogy teljes életet élhessenek.
Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet.
De Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a büszkeségemet nem Õ veszi el,
hanem nekem kell feladnom azt. Kértem
Istentõl, hogy fogyatékos gyerekem legyen
egészséges, de Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Õ azt mondta: nem. A szenvedés
eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz
Hozzá. Kértem Istent, hogy adjon lelki
fejlõdést, de Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a terebélyesedés az én dolgom, de hajlandó
megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni
úgy, ahogyan Õ szeret engem. Erre azt felelte:
látom, már kezded érteni. Kértem erõt… és az
Isten adott nehézségeket, amelyek erõssé
tesznek. Kértem bölcsességet… és az Isten
adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot, és Isten adott veszélyeket,
hogy legyõzzem azokat. Kértem adjon szeretetet…
és Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk. Kértem kegyelmet… és
Isten adott lehetõségeket. Semmit sem kaptam,
amit akartam. Megkaptam mindent, amire
szükségem volt. És imáim meghallgatásra leltek.”
De Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a büszkeségemet nem Õ veszi el,
hanem nekem kell feladnom azt. Kértem
Istentõl, hogy fogyatékos gyerekem legyen
egészséges, de Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Õ azt mondta: nem. A szenvedés
eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz
Hozzá. Kértem Istent, hogy adjon lelki
fejlõdést, de Õ azt mondta: nem. Azt mondta,
hogy a terebélyesedés az én dolgom, de hajlandó
megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni
úgy, ahogyan Õ szeret engem. Erre azt felelte:
látom, már kezded érteni. Kértem erõt… és az
Isten adott nehézségeket, amelyek erõssé
tesznek. Kértem bölcsességet… és az Isten
adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot, és Isten adott veszélyeket,
hogy legyõzzem azokat. Kértem adjon szeretetet…
és Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk. Kértem kegyelmet… és
Isten adott lehetõségeket. Semmit sem kaptam,
amit akartam. Megkaptam mindent, amire
szükségem volt. És imáim meghallgatásra leltek.”
Dr. Csizmadia László /Summa Vitae Alapítvány/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése