A titok (egy kedves idegennek ajánlom :-)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden
szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhők. Szürke a
rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat
is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló
remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek időnként kínzó
tengere - csak csüggedés.
Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se
pirosról, se zöldről, se sárgáról, se kékről. Az őszi erdő számukra nem
ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt
Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy
hiányzott nekik valami... Amiről nem is hallottál, amit nem éltél át, az
sohasem hiányzik.
Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.
Messze távol tőlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte
mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynője tudomást
szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk
leghűségesebb alattvalóját, Kékszeműt. Miután megkérdezte tőle,
vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét
kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki
belép Palaországba, számára is megszűnnek a színek, és ha nem vigyáz,
és nem ad ja át időben a színek titkát, ő is úgy marad örökre.
A hamuszín tónál találkozott először Pál és Kékszemű. Mindjárt
barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében,
Kékszemű, de vonzotta őt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak
közösen, és Pál bemutatta őt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek
egymásnak, míg végül Kékszemű elérkezettnek látta az időt, hogy a
színekről meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a
fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni
szavait.
- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?
- Pedig igenis vannak! - és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.
- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?
- Pedig igenis vannak! - és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.
Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.
Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez
volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszeműnek vissza kellett
indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak
egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná ő is a színeket. És nagyra
nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.
Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínű felhőiből könnyeit.
De Kékszemű szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.
- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.
- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.
- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.
- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.
Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon,
ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott
szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a
színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb
tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke,
de most, Kékszemű nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje
honol.
De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem
ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!
Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!
Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!
Emberek, hát igaz, mégis igaz!
És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!
Emberek, hát igaz, mégis igaz!
És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!
- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amiről Kékszemű beszélt. Mind igaz! De azok csak hűvösen méregették.
- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.
Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.
Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek.
- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!
- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?
- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.
"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!
- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?
Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.
Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek.
- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!
- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?
- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.
"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!
- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?
Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.
És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem
felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínűre festette mindennapjaik addigi
szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész
életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.
Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése