A Szív ott feküdt magányosan....

A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli./Nagy Ilona/