Díszcsomagolással, vagy anélkül...

Ha az ember szeret valakit, elsősorban a szerelemben hisz.
Aztán őbenne is hisz, hisz a szerelmében, és hisz a saját megérzésében.
De mégis csalódunk néha-napján a másikban, mégiscsak érnek véget szerelmek, fuccsolnak be kapcsolatok..
Ott akkor nem csak a szerelemben csalódunk, nemcsak a másikban, hanem a saját megérzésünkben is, mert az "hazug" módon becsapott.
Pedig csak annyi történik, hogy kapunk az égiektől feladatokat, szituációkat, örömöket, bánatokat, és mi rendszerint belesétálunk. Mindig ugyanúgy, mindig ugyanabba. Amíg egyszer nem tanuljuk meg a leckét, a saját leckénket. Többen a sokadik csalódás után, egyszerűen becsukják szívüket, és köpködnek csendesen a világra. Pedig nem a világ felelős érte, nem a "cserbenhagyó", legalábbis nem egyedül ő, mert neki ugyanúgy egy lecke volt az a kapcsolat, amit elrontott, elhagyott, kisajátított. Akkor mi is a teendő? Hogy is lehet túlélni a kapcsolatokat, elviselni a csalódásokat, továbblépni, ha eljött az idő rá??
Na azt én sem tudom, mert ez egyéni, mindenkinek van saját tanulnivalója, saját karmája, saját ÉLETE. De azt tudom, hogy vannak íratlan szabályok. Magammal szemben. Ha például a szívem szerelmet érez, és megszólalnak a harangok, na akkor visszalépek egy aprócska lépést, mert ha a harangzúgástól nem hallok rendesen, és a rózsaszín ködtől nem látok rendesen, akkor biztosan hibázni fogok, mert a szerelmemre rápasszírozok olyan tulajdonságokat, olyan mondatokat, amit nem biztos, hogy megtenne, ahogy a közelembe ér Ő, azonnal a magunk igényére kezdjük formálni őket. És ez hosszú távon biztos kudarchoz vezet. Sajnos tudom.
Szóval egy apró lépést vissza, ezt ő észre sem fogja venni, de mi ezáltal egy kicsit kívülről is tudjuk majd magunkat, a szerelmünket szemlélni. És ez mindenképp jó lesz. Mindkettőnknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk el a két szemébe, amikor ránk néz, nem azt, hogy visszafojtanánk bármit is, ez csak annyit jelent, hogy magasabb szintre próbáljuk hozni a szeretni tudásunkat, a képességünket. Teret adunk, szabadságot, mélységet, és magasságot, neki, magunknak. És neki adjuk a csendünket, beengedjük őt a békességünkbe, a lelkünkbe. Megosszuk vele a gondolataikat, az érzéseinket, a testünket, a lelkünket. S mindezt önként. És a hűségünket. Erre tegnap jöttem rá, ugyanis, ha az ember rátalál az "otthonára", már többé nem kíváncsi más lakására, és ez nem áldozat, nem lemondás, és legfőképp nem LÁNC lesz, hanem boldogság, boldogság, hogy nem kell tovább keresnie, nem kell tovább kutatnia a nagyvilágban. Mert megtalálta a nagyvilágot. Benne. És ezáltal saját magunkban is. És innen lesz érdekes a "játék". Mert hiába is szereti két ember egymást, az még semmire sem garancia, ugyanis az univerzum bármikor beleavatkozhat. Segítheti, nehezítheti két ember összekerülését. Így jobban tesszük, ha elfogadjuk ezeket a döntéseket, mert úgyis az fog történni, amit odefenn-odalenn akarnak. Azt amit mi egykor bevállaltunk. Pont ezért, arra törekedjünk, hogy ne a másiktól reméljük egyedül a boldogulásunkat, ezt magunkban is próbáljuk megteremteni. Megéri. Erősek leszünk. És ezt a teremtő is értékelni fogja. És előbb-utóbb megérkezik számunkra is az ajándék. Díszcsomagolással, vagy anélkül.
De megjön. Addig is...legyünk türelmesek... L.I. ♥

Szerelembe estél...

..s két kezeddel megfogtad arcomat, mélyen a szemembe néztél,
majd két átható pillantás között, egyszer csak szerelembe estél...
L.I. ♥

Kapcsolatok...

Éjjel sikerült megint az alvás helyett a "kapcsolatokról" gondolkoznom. A napi rutinunk között biztos mindenki látja, a szemük előtt zajló családterápiás veszekedéseket, a másik nem magunkhoz idomításának módszereit, a lelkiismeret furdalási technika alkalmazásait, és a gyengeségeink másikra történő kivetítését. Piszkos "játék", és teljesen felesleges, mert nem vezet sehová. Mitől működik egy kapcsolat? Sokan, sokféleképpen magyarázzák, kémia, tudatosság, szerencse... Szerintem ez ennél sokkal bonyolultabb, és mégis az egyik legegyszerűbb dolog. Ellentétes értelmű volt a mondat, nem véletlenül, mert ha sikerül boldognak lenni, akkor egyszerű, ha feltételekhez kötjük az érzelmeket, és egyébként is érzéseink előtörése, a minket segítendő emlékképeink felidézése nagy befolyással van a másik iránt érzett érzelmeinken. Egyszerűbben-valaki pont annyival több a másiknál érzésben, hogy a szívünkben, a lelkünkben milyen emléket ébresztenek. És ezek mind előző életekből hozott emlékek.Ha sikerül belefutnunk egy korábbi életünket is meghatározó lélekkel, és azt fel is ismerjük, és még élni is tudunk vele, akkor az már fél siker. Mert a szimpátia, a nemi vonzódás sok ember között megvan, így születnek a házasságok zöme, és pont ezért is olyan magas a válások száma, vagy a rossz kapcsolatban vegetálók száma. Tehát akik közül választhatsz azok szép számmal, vagy akár kevesen is vannak, de vannak, mert a teremtő, az univerzum mindig gondoskodik az egyensúlyról, a lehetőségről. Csak lássunk. Csak éljünk a lehetőséggel. Csak legyünk rá felkészültek. Csak tudjuk meg, hogy igazán mit, és kit szeretnénk. Addig amíg nem találunk rá "ikerlelkünkre" ez sajnos a tanulási folyamatunk hosszán is múlik, addig egy megérési folyamaton megyünk keresztül. És akkor mi történik, ha rátalálunk az "emlékképünket hurcoló tükrünkre" ? Megtörténhet, hogy boldogok leszünk. Olyan isteni módon. Hiszti, kétely, kérdés nélkül. Megbecsülésben, hitben, teljességben élhetünk. Vele. Együtt. Mert rátaláltunk, mert valljuk be, odafentről segítettek egy csöppnyit. És pont ezért ne felejtsünk el komoly hálát éreznünk nap, mint nap...
L.I. ♥

Álom...veled

Megint egy álmot láttam, egy tábortűz melegénél álltam,
Csak néztem a pattogó parázsgyermekeket élni, játszani,
Megbabonázva nézni színeit, elvarázsolva hallani hangjait,
S illatába beleborzongani, és velük a csillagokig szállni.

Behunytam szemeim, hagytam, hogy körbefonjon az este fénye,
Éreztelek téged, közelséged átölelve, én is égtem a tűz mellett,
Hallottam sóhajtásod, a csókjaidat nyakamon, ó istenem, mi ez...,
A szívem gyorsan kalapált, a vérem az egekig fel-fel, felfelé szállt.

És ekkor egy hangot hallottam, suttogta fülembe, én drágám...,
Két pillámat ijedtem nyitottam, ez most egy álom talán...?
Óvatosan megfordultam, vigyázva az áldott pillanatra,
S te ott álltál velem szemben, ragyogó mosolyoddal némán...,

Belenéztem abba az áldott kék tóba, a szemeidben van az otthon,
Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni, a boldogság megrohamozott,
Simogattalak, öleltelek, s te szerelmesen hagytad ezt énnékem,
Nem volt mit tennünk, engedtünk az égnek, s a teremtő közben mosolyogva ránk, ránk nézett....L.I. ♥

Buborék...

Tudjátok mi történik a buborékkal, ha találkozik egy másikkal?
Ha a megfelelővel találkozik, akkor szépen, gyengéden összesimulva átadják egymásnak a kis színes szivárványablakaikat, az emlékeikkel, az érzéseikkel együtt. Egyesülnek. Először úgy látszanak, mintha szorosan együtt mozognának, de külön lélegeznének, de idővel a formáik, az egyenetlenségeikkel kiegészítve egymást, egy egésszé válnak, együtt, egymásért, mindenkiért. A szépségért, az álmokért, a szerelemért léteznek. Ontják a varázslatot magukból, a világ szeme kikerekedik, a gyermekek szája tátva marad, az angyalok is abbahagyják a teremtést egy pillanatra.
És nem, nem pukkan ki, ez nem olyan buborék, ez erős, okos, és gyönyörű a maga buborék formájában. Az életük ettől fogva csupa repülés, csupa öröm. A nap, a hold, a csillagok mind mind értük ragyognak, és mindenkiért, aki meglátva őket, vidám emberekké válnak, velük nevetnek. És már boldogok. Mert megtalálták. A saját buborékjukat. Önmagukat. Egymásban. A másikban.
Ha véletlenül meglátsz az utcán szállni egy buborékot, csak erre gondolj, a békességre, a végtelenre, a szeretetre, arra, hogy a te életedbe is hamarosan megérkezik a megfelelő bubi...már úton van ugyanis, nekem már mondta...L.I. ♥

Színeket...

"színeket festek a szívedre,
minden szín egy vallomás,
lassan elkészül a remekmű,
s boldog leszel, talán..."
♥ L.I. ♥

Egy rossz álom...

Én mindig magányos életet éltem,
Kérges lelkemen nem hatolt át a napfény,
Nem sirattam soha elhagyott szerelmeket,
Megtanultam élvezni így is az esőt,
De életem felénél, meghasadt jelmezem,
S mint mikor a festék, a padlóra kifolyva
Beszínezve mindazt, ami az útjába kerül,
Így áradt be szívembe is, mint illatos ibolya,
S útjára bocsájtva a világ összes érzését,
A testembe hatolva, összezavarva a vérkeringést,
Riadtan nyitottam ki két szemem,
Az égő csipkebokor pattogása hallatszott csak egyedül a sötétben,
Még a füstje is fojtogatott, s levegő után kapkodva ziháltam,
Az égre emelve tekintetem, egyre csak istennel kiabáltam,
Egy furcsa, ijesztő játékban találtam önmagam,
Pedig csak a szívem kezdett működni végre,
Hangos ropogással, és égető érzéssel újraindulva,
S én mégis térdre rogyva könyörögtem az elveszített sötétségért,
Nem akartam többé szeretni senkit e fájdalmas földön,
Egyszer már kitépted a méhemből az egyetlen szépségemet,
S én is kitéptelek szívemből, s többé már nem szerettelek,
Maradjon is minden már így nekem örökre,
A kérges lelkemen ne hatoljon át napfény ,
Nem siratva el senkit sohasem többé,
S nem látni esőt sem, a szivárványt sem ismerni többé... 

..de felriadtam álmomból, s te itt vagy velem, és átölelve alszol édesen...L.I.♥♥