Kovács Erika: Ahogy

"Ahogy nézem
ahogy érinteném

és nem a vágy
nem az ábránd

hanem a tiszta gondolat

ami mutatja
valójában ki vagy bennem..."

Kun Magdolna : AZ UTOLSÓ KERINGŐ

Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.

Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
most már mindörökre egymáshoz tartozunk.

Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,

mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
de a sors elvette a hozzá való merszünk.

http://www.youtube.com/watch?v=HZx9xhNspDU&feature=related

Az öreg szamár...

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon
át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis
ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat.


Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár nem értette mi történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál: lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik!
Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az mindig lerázta magáról és egyre feljebb mászott.
Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta "szemetet és földet" fog rád lapátolni. A "kútból" kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!

(ismeretlen szerző)

Ha bölcsebb lennék...

" Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem. "

(Várnai Zseni)

Testvéri szeretet(t)

Van egy igaz történet egy kisfiúról, akinek a húga vérátömlesztést kellett,hogy kapjon.
Az orvos elmagyarázta a kisfiúnak, hogy a húgának ugyanaz a betegsége, mint amiből a kisfiú két évvel ezelőtt felépült. A kislánynak úgy van esélye a túlélésre, hogy vérátömlesztést kapjon olyan valakitől, aki ezt a gyilkos kórt már legyőzte. Így a kisfiú ideális donornak bizonyult.

- Adnál vért a kishúgodnak? - kérdezte a fiút az orvos
A kisfiú kicsit elgondolkodott, majd így válaszolt az orvosnak:
- A húgomért igen,doktor bácsi.
Megtörténtek a szükséges vizsgálatok, és eljött a nagy nap.
Betolták a két gyereket a kórterembe. Johnny erős és egészséges volt,Mary sápadt és sovány. Mikor tekintetük találkozott, Johnny biztatóan mosolygott Maryre. Mikor a nővérke beleszúrta Johnny kezébe a tűt, a mosoly lehervadt a kisfiú arcáról és némán figyelte, ahogy átfolyik a vére a csövön.
Egy kis idő múlva Johnny reszkető hangja törte meg a csendet.
- Doktor bácsi mikor fogok meghalni? - kérdezte félénken
Az orvos csak ekkor értette meg, hogy miért tétovázott egy kicsit a gyerek, amikor megkérdezte tőle, hogy adna-e vért a testvérének. És azt, hogy milyen önfeláldozás volt ez a kisfiú részéről, hiszen ő valóban azt hitte, hogy meg fog halni ha ezt megteszi. Az életét adta volna oda a testvéréért.
- Ekkor elmagyarázta neki az orvos, hogy nem fog meghalni, viszont a testvére meg fog gyógyulni az új vértől.

„Én, fiam, a csodában reménykedtem"

Mi a csoda?...
Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek valahol.
Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek.
Ez az élmény a gyermekkor.
A várakozás emléke.
Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból...

szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert.”

/ Márai Sándor /

Mese a sündisznóról

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy

sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla.

Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó

szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak

úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó

szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták,

honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó

szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás

között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele,

legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a

szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott,

hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha

régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte

őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a

sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény

egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó

lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a

lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban

összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor

figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és

leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni

a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

„Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek

megsimogatni!”

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen

mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a

fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány

tovább kérlelte.

„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki

biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak,

már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem

nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta,

de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”

”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is

mondjon.

”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány

továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő

szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána

kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.

Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd

máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra

várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.

Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a

kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg

még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy

vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman

ereszkedett le mellé.

„Itt vagyok.” - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy

sikerült kimondania.

„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.

A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna,

a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a

kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány

feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett

volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”

”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és

elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza!

Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy

megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen,

aki…”

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a

tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak

szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült

egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.

A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.

Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer

csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó

szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

„Soha senki nem simogatott meg!”

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam

szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a

sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

„Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt

árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a

tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből

még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el,

vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még

a szíve dobogását is érezte.

”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok

lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák

csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a

selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te

kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra

vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte

remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány

attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a

sündisznó átváltozásán

( ismeretlen szerző)

Gazdag vagy szegény

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

...ő csak szeretni akar!

"Napokig vádolta magát. Nem értette, mit ronthatott el, mit csinálhatott rosszul, amiért az ágyról a sarokba dobták. Ő mindig ugyanúgy viselkedett. Meghallgatta a kislány érdekes vagy épp haszontalan történeteit, könnyeket szárított fel, mosolyokat csalt az arcára, éjjel pedig szorosan ölelve védte álmát. Mégis száműzve lett. Végignézett magán. Kopott szőr, bal karja majd leszakadva, a szemei sem fényesek már, mint fiatal korában. Végül is ő megértette a kislányt, hogy így már nem kellett neki. Egy nap új lakót kapott a szoba. Egy másik játék mackót, akinek még selymes, puha volt a szőre, hozott haza a kislány és rögtön az ágyába fektette. A játék mackó a sarokban sírt. Mérges volt, hogy a kislány ilyen hamar elfelejtette őt, és talált mást helyette. Hiányoztak neki a közös emlékek, a közös álmok.Azóta évek teltek el. Már kész nő lakik abban a szobában, akinek számos mackója van. Az évek során kapott kicsit és nagyot, fehéret és barnát. Voltak, melyek néhány hét után eltűntek, de vannak, akik évek óta hű társai. És igen, ma már a kis kopott játék mackó is ott csücsül a többiekkel. Lehet, ütött-kopott és régi, de pont ettől értékes. Kitartott akkor is, mikor nem kellett és, amikor a kislány újra kezébe vette ő csak ölelésre vágyott, nem vádolta a történtek miatt, nem haragudott. Talán azért, mert ő csak egy játék mackó, aki szeretni akar."

Nézem a fényt a szemedben

Nézem a fényt a szemedben, - a kéket
Vajon melyik csillagtól lopta a fényt?
Elmerültem, mint az éjben a fények,
S gyöngyházbor mámora ringatott ölén
Csak hallgatom sokszor a búgó gerlét
Messziről hozza suttogva a szél,
És hallom a hangod, mint egy simogató ének:
Megbabonázottan követlek én.
Furcsák a kék szemek, tükrök vagy lélek
Mint jövőre, s múltra tekintenek Rád
A hatalmas dolgok mind tengerkékek
Ha beléjük nézel, már zuhansz is át!
Elmerül, oldódik bennük a lélek…
.… Szeretnék elmerülni bennük …
/Szomorúfűz/

A világ törvénye...

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.

Márai Sándor

Vihar dúl

Vihar dúl a lelkemben, óriási vad csata ami tépi

SZÍV harcol a szívem ellen, a TESTEM, a testemet védi

GONDOLAT a gondolat ellen, a KÖNNYEK már könnyet ejtenek,

Az ÉRZÉSEIM támadásban, az érzéseket bántják ők is

Miért küzdünk mi is, miért vívunk az IGAZSÁGÉRT,

a SZERELEM nevében futunk, futunk a VÁGYAINKÉRT.

Az alázatért, az életünkért, a békéért szállunk fel, fel a holdvilágba,
Meghasadva önmagunkkal, ilyen végtelen nyomorultul, ó te gyáva

És az úton, miközben a béklyód cipeled, melléd szegődik némán,
Egy álruhába bújtatott, ősgyermeki szeretet
Megtanít csendben, türelemmel élni, meghallani a hívó szót,
Megőrizni a szépséget, megmutatni néked egy illúziót,

Kitisztul hát a fejed, a felhők elvonulóban, minek a harca is ez, mért ily keserű mindez?
Miközben a kérdéseinket mind feltettük végre, a céljainkat már réges rég elfelejtettük
A SZÍV harcolt a szerelemért, de a csatáját már elbukta TESTÜNK,
ÉRZÉST nem adott, csak a GONDOLATTAL küzdött tovább,
az IGAZSÁG nevében, végre, végre rám talált
És alázatra tanít, a sok-sok, tengernyi KÖNNY engem,
s téged is magával hozott, végre itt vagy énmellettem,
Megérkeztünk hát, egy szebb jövő felé,
érzéseink előtörtek,
a távolban most megláttalak édes,
és békességünk fehér madárként,
a lelkeinkben végre egyesültek.
SZERELEM ez az érzés, nem csak a VÁGY kergetés,
megengedem én a fénynek, hogy álmaimba most bepillants-ék.

Elcsitult hát a vihar, a lelkünkben nincs több sötétség

A csatáinkat elvesztettük, de megnyerte a szívünk őt,

A Madarak énekével, innen messzire elröpülünk

Itt szabadok lehetünk, szeret minket az ég is,

hullócsillagok fényével, fel-fel, fel az égig ….
L. Ildikó ;-)

Vidámság, Bánat, Tudás, Szeretet...

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni - válaszolt a Büszkeség,- itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh, Szeretet! - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt.

Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment.

A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.

- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

/http://www.facebook.com/a.merengo/

Mindig

Nekünk mindig lesz egy pillanat

egy gazdátlan gondolat,
melyben rám találsz és én rád.
Ilyenkor csendben - lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ
miként suhan át
két szív között egy apró simogatás.

Talán lehunyjuk szemünk,
mert minden perc egy néma vallomás.
Kezeddel gyengéden átöleled nyakam
és arcomon megkeresed
őrült világunk lopott pillanatait,
majd lelkünk
egymást
szorosan...még egy pillanatig megtartja...

azután kabátunk összébb húzzuk ki ne essen magányunk
s tovább lépünk
egy másik pillanatba...

 Kovács Erika

 

Kéz nélkül, láb nélkül, aggodalmak nélkül - miért is keseregsz?

Talán már sokan láttátok a videót, a 27 éves Nick Vujicicről, aki egy ritka betegségnek - az ún. tetra-amáliának - köszönhetően végtagok nélkül született. Az ausztrál srác azonban ennek ellenére teljes életet él: dolgozik, sportol, nős... és gyerekeket is mielőbb szeretne.

Bár Nick már hosszú évek óta járja a világot, hogy segítsen a fogyatékkal élőknek, biztosan van még közöttetek olyan, aki nem ismeri még a végtag nélküli fiú történetét és videóit - ezeket most már magyar felirattal is láthatjátok.
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=JkxtlwX8LB0# !

Nickről annyit érdemes tudni, hogy Ausztráliában született teljesen egészségesen - csak épp kezek és lábak nélkül. A combjából csupán két kis ujjacska nő ki, amiknek köszönhetően Nick megtanult írni és gépelni. A szerb bevándorlók első gyerekeként napvilágot látott kisfiút természetesen rengeteget csúfolták kiskorában, hiszen nagyon más volt, mint a többiek. Egy ideig még normális iskolába sem járhatott az állapota miatt, noha felfogása kitűnő, sőt: kimondottan intelligens, jóagyú gyerek volt, aki kevés tanulással is kiváló jegyeket szerzett.

A mélyen vallásos, keresztény értékrendek szerint élő szülők igyekezték úgy nevelni fiukat, hogy mindenre képes legyen, és soha ne küzdjön kisebbségi komplexussal. Nick persze ettől még éveken át imádkozott Istenhez, hogy növesszen számára karokat és lábakat... míg nem egy napon megtanult hálás lenni azért, amije van. "Nincs értelme azon búslakodni, hogy milyennek születtünk: ilyenek vagyunk, így kell elfogadni magunkat, és kihozni az adottságainkból a lehető legtöbbet" - mondja Nick, amikor saját cége, a Life Without Limbs (Végtagok Nélküli Élet) Alapítvány szószólójaként tart előadást egészséges és fogyatékos gyerekeknek, felnőtteknek.

Bár elsőre nehéz elképzelni, hogyan, Nick mégis teljes életet él: úszik, csúszdázik, sportol, dolgozik, és van egy csodaszép felesége, akivel nagyon szeretik egymást, hamarosan gyerekeket is szeretnének. "Eleinte szomorú voltam, hogy nincsenek kezeim, amelyekkel megsimogathatnám a feleségemet, megfoghatnám a kezét. De aztán rájöttem, hogy megérinthetem a szívét, ugyanúgy, mint bárki más. És így mindketten boldogok vagyunk..."

Nick videóit nézve mindannyiunkban felmerül a kérdés: vajon miért kesergünk, sírunk annyit a magunk piti problémáin, amikor más ennél sokkal komolyabb nehézségeket is képes kezelni? Valóban igaz, hogy a dolgok bennünk dőlnek el: az időjárást nem változtathatjuk meg, az időjáráshoz való viszonyunkat viszont igen. Mi döntjük el, hogyan állunk önmagunkhoz és a világhoz, ami körülvesz bennünket. Ahogy Nick mondja: attitude is altitude - vagyis a hozzáállás határozza meg a magasságot.

http://www.youtube.com/watch?v=GrV_ZvwZRvw&feature=related
...................................................................................................................................................................................

Ugye nincs szükség kommentálásra, talán most az egyszer egyetértünk,
Nick Vujicic viselkedése, hozzáállása az élethez, felér egy csodával, szerintem példaértékű, ahogy
kezeli a helyzetét, a szerepét a földön. Mindenki egy kicsit elszégyellheti magát, hogy milyen apró dolgokból vagyunk képesek problémát kreálni, személy szerint én felnézek rá, és inkább tartom magamat "fogyatékosnak", mint őt. Tanulhatunk tőle, és örülök, hogy megismerkedhettem a történeteddel, köszönöm Nick!

Érintése...

" Tudni, hogy fontos vagy, tudni, hogy kezed is fogja Valaki... tudni, hogy szeretnek, és tudni, hogy érted is léteznek! Egy kézfogás, mely lehet, hogy nem egy életre szól... de ha szeretnénk, akár életeken át is! Nem megköt, és nem láncol magához... csak létezik! Mint egy láthatatlan szövetség, mit az emberi lelkek egymással leszerződnek! Ha tiszta szívvel nyújtod Valaki felé kezed, és Ő is szívével szabad akaratából viszonozza, akkor soha sem kell többé félned! Mert mindig ott van Veled, melletted is Valaki, akinek érintése tisztán, szabad akaratából jött létre!"

Egy nagyfiú és egy mesebeli harmadik hercegkisasszony.

"Örülök, hogy megteremtettelek magamnak, kishúgom. 

Sajnálom, hogy ezt szüleim nem tették meg a valóságban is, hogy megélhetném a kisebbről való gondoskodás, a feltétlen elfogadás, a cinkos összetartás, az igazi testvérszeretet boldogságát. Veled mindig segítünk egymáson, tiszteljük egymást, nem idegesít a másik piszmogása, elfogadjuk egymás szokásait, még nyögdécseléseit is. Számomra két véglet létezik. A gyűlölködés világa a bátyámmal, és a másik, a békés, a képzeletbeli, amelynek te is részese vagy. 

Ekképpen van nekem két testvérem. 

Egy nagyfiú és egy mesebeli harmadik hercegkisasszony.

Fekszem a nappaliban, peregnek az átkozott képek a tévében. Meg a könnyeim.

Nem feltűnő, az influenza velejárója. És a fájdalomé, amely összeránt. 

Kedves harmadik, meg nem született testvérem! Egy kis türelmet kérek, hamarosan zöld utat kapsz a megtestesülésre. Ugyan nem testvéremként, de gyermekemként mindenképpen idevárlak. Néhány év múlva találkozunk egy hangos, népes, vidám családban! Milyen mélyen fogjuk egymást érezni, hiszen mi nagyon régi ismerősök vagyunk…
(Csatári Dóra, 17 éves, a kolozsvári diák "Három királylány" nyertes irodalmi pályázatából )

 http://lelekoleles.blogspot.com/p/leleksimogatok.html

Sorsod...

Sorsod, hogy élsz, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen; olyan a tested, a lelked, a személyiséged, olyan a tehetséged, a vágyad, a szenvedélyed - vagyis a szereped... Hogy azok az embertársaid vesznek körül, akikkel életed drámáját jól-rosszul el kell játszanod: apád, anyád, testvéreid, gyereked... Mind a te játékostársaid!... De még a szomszédod, az idegenek, sőt a halálos ellenségeid is!... A kör igen széles, mert a tér nagy: ne feledd, hogy ez világszínház!

Müller Péter

Atlantisz

A hierarchiák belegyeztek, hogy ezekkel a felemelkedett és megvilágosodott emberekkel kibővítsék a Nagy Fehér Fény Rendjét, hogy ők töltsék be Krisztus Hivatalának tisztségét: belőlük legyenek a buddhák, a Merlin Rend tagjai; Szűzanya-istennők, kacsinák (indián természetszellemek); illetve helyi tanítómesterek és népek vezérei. A jelenlegi 26 000 éves ciklus kezdetét megelőzően az efféle magasabb világokból a Földet kormányzó hivatalnoki, vezető, tanító és spirituális inspirátori tiszteket többnyire plejádokbeli, szíriuszi és adromédai származású fénylények töltötték be. Addigra azonban a földi emberek soraiból is kiválasztódtak azok a megvilágosodott és felemelkedett egyedek, akikből megalakulhatott a Föld saját vezető és misztérium-kultusz alapító rétege. 

A mostani 26 000 éves ciklus kezdetén az emberiség magasabb kollektív tudásának egy olyan kérése is volt, hogy a kritikus ciklusváltások és fejlődési fordulópontok kivételével a felsőbb szellemi tanítások és vezetést a földi emberiség azoktól a megvilágosodottaktól kapja, akik maguk is átestek fizikai megtestesüléseken. A Föld népei ugyanis szerettek volna odáig fejlődni, hogy képessé váljanak maguk kommunikálni a magasabb dimenziókkal és csillagrendszerekkel. Ekkor lépett fel az igény először a Ka-energiáról szóló tanítások lehozatalára. Az emberek ugyanis meg akarták érteni, hogyan remélhetik betölteni szellemi életfeladatukat, és hogyan válhat belőlük földi mesterfaj. A Plejádokbeliek erre tanítani kezdték őket a Magasabb Énről, a Ka-energiáról, amelynek segítségével felvehetik és állandó jelleggel fenntarthatják a kapcsolatot Magasabb Énjükkel, de szóltak a magasabb világokról és más csillagrendszerekről is. Tanításaik értelmében a helyes, és igaz életvitel, a szellemi fejlődére törekvés, a meditáció, az ima és a tudatosság fejlesztése az, ami elvezet a Magasabb Énnel való összhang megteremtésére. Az isteni Ka felélesztése révén lehetővé válik a Magasabb Én és a fizikai test teljes egybeolvasztása, azaz az Isteni jelenvaló vagy Krisztusi Én tökéletes befogadása. A teljes megvilágosodást közvetlenül megelőzően a Ka-csatornákban és az asztráltest finomkeringési rendszerében, valamint a fizikai idegrendszerben, a mirigyrendszerben és az akupunktúrás gyógyászatban vagy a siacu masszázsban is aktivált elektromos meridiánhálózatban megfelelően áramló Ka-energia hatására pedig rövid idő alatt bekövetkezik majd a szükséges genetikai átalakulás. 

A ciklus első 5200 évében az egyiptomi vagy atlantiszi Ka-templomokban beavatást nyert emberek közül több ezren érték el a megvilágosodást, és közülük is sokan jutottak a következő, magasabb fokozatra, azaz valósították meg a Krisztus-tudatot. Néhányuk úgy döntött, itt marad a Földön; ők akár 2000 évig is éltek ugyanabban a fizikai testben, amelyet a Ka-energia áramoltatásával és szellemi gyakorlatokkal tartottak fiatalon és egészségesen. Ez alatt az 5200 év alatt újabb, megvilágosodásra vezető ösvények is kialakultak a bolygó fejlettebb szintű egyedei számára.

Az első 5200 év végén hatalmas földrengés rázta meg a Földet, amely az addig fennmaradt lemúriai templomok többségét romba döntötte, és elpusztította Atlantisz szigetének felét. A lemúriai faj maradéka, akik a további földi életet választották, a Shasta -hegy alatt alkották meg új, föld alatti kolóniájukat. Néhány lemúriai beleolvadt az amerikai indián, hawaii és tibeti törzsek őslakói közé - ezekből a népekből nőzz ki aztán a maja, az inka és az első buddhista kultúra, amelyeknek élén valamikor lemúriaiak álltak szellemi vezetőkként és tanítókként. A földrengés atlantiszi túlélői még mindig elegen voltak ahhoz, hogy kultúrájuk fennmaradjon. Csoporttudatuk ahhoz a szellemi lényhez fordult, akit földi síkon Tothnak neveznek, és arra kérték őt, hogy inkarnálódjon közéjük, és élessze fel az ősi tanításokat, amelyek a földrengés következtében veszendőbe mentek. Toth, aki a Plejádok Arkangyali Testvériségének Ra-csoportjába tartozott, eleget tett kérésüknek, és sűrített magának egy testet, amelyben alakot öltve Atlantisz szellemi vezetője lett. 
Röviddel Toth Atlantiszra érkezését követően szakadás következett be a Föld téridő-folytonosságában, s a résen keresztül a Lant csillagképből származó lények - akik korábban az Orint szállták meg - érkeztek a Földre. Csoportjuk vezetője Lucifer volt, aki elősegítette a téridő folytonosságának megbomlását és a behatolást: a szoláris gyűrűn kívülről intenzív, magas frekvenciájú rezgéshullámokat sugároztak a Föld légterébe, és amint rés keletkezett a védőburkon, egy fényjárművel betörtek rajta. Ezek az orini Lant-lények Lucifer segítségével elsajátítotték a "nemtér-nemidő" utazás technikáját, így a rés keletkezésének pillanatában másodpercek alatt keresztül tudnak hatolni a védőpajzson - megállíthatatlanok voltak. Földre jövetelük a Lant csillagkép lényei, Lucifer és bizonyos emberek karmikus összeköttetéséből kifolyólag  tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. Előzetes terveik értelmében az Atlantiszon landoltak, mert ez volt az a földterület, amely leginkább megfelelt céljaik megvalósítására. Felsőbbrendű technikai tudásukkal azonnal hozzá is kezdtek az atlantisziak "beoltásához", akiket elöntött a büszkeség, hogy adott korban ők lehetnek a legfejlettebb faj a Földön. Egyre újabb és újabb mesterfogásokat akartak ellesni, a Lant-lények pedig hitegetve manipulálták őket. Sok atlantiszi volt, aki nyomban átlátta a felállított szellemi csapdát, és bizalmatlan maradt a Lant-csillagkép lényeivel szemben, de voltak a gyanútlanok, a rászedhetők, akik hatalomra és felsőbbrendűségre éhesen bedőltek a kísértésnek, és befogadták maguk közé a betolakodókat. A következő tízezer évben Atlantisz lakossága két részre oszlott: a lakosság egyik felébe beépültek a Lant-lények - ez a populációs gyors technológiai fejlődésen ment át - míg a népesség másik fele érintetlen maradt a befolyásuktól, megőrizte szellemi tisztaságát és elkötelezettségét. Melkizédek templomai a manipulatív tevékenységek következtében súlyosan beszennyeződtek, papjai közül alig néhányan maradtak meg eredeti, tiszta hitük mellett. Atlantiszon akkoriban Alorah istennőnek szentelt templomok is állak, ahol az istennőt szolgáló papnőrendek a kilencedik dimenzióból kapták tanításaikat.  Ezek a tanítások érintetlenek maradtak, és a papnők nyíltan megtagadták a sötét erőkkel való közösséget és másokat is erre buzdítottak. 
Lucifer és a sötét testvériség sok földi, elsősorban férfi tudatát szennyezte be, akik önön árnyékszemélyiségük hatalomvágya és különösen a női nem feletti dominanciaigénye miatt fogékonyabbak voltak a pszichikai befolyásra. Ez az alacsonyabb szintű kollektív tudat, a fekete mágia használata okozta Atlantisz bukását. Atlantisz végnapjaiban a Fényhez hűsges templomok és rendek vezetői figyelmeztetést kaptak, hogy bolygószerte szórják szét tanításaikat.  A különböző spirituális képzésben részesült emberek ezért kis csoportokban kezdték elhagyni Atlantiszt, és magukkal vitték azokat a kristályokat, amelyekbe az Igazak Tanácsa az Akása-krónika feljegyzéseit kódolta bele. A legnagyobb atlantiszi csoport a Kilencek Tanácsának vezetésével Egyiptomba menekült. A különböző csoportok tagjai mind elkötelezett híve voltak az isteni igazság, azaz a Fény megőrzésének, és beavatóközpontokat létesítettek. Egyiptomban és a Föld más pontjain  több piramis épült - amelyek az isteni igazság és a szoláris fejlődésmenet kódjainak rezinátoraikként működtek - általában óráskristályok fölé emelték, amelyekbe az Akása - krónika információit kódolták. A kristályok speciális elhelyezése révén biztosították, hogy az adott szent hely megtartsa a fényt, és ellenálljon az alacsonyabb rezgésű energiáknak. 
Az atlantisziak által újonnan benépesített területek többségén közel 5000 éven át szilárdan álltak az Istennő templomai. Az ősi Egyiptom, Görögország, valamint közép- és Dél-Amerika országaiban termékeny talajra  hullottak a férfi- és női szerepekről, a szellemi beavatásokról, a Ka-templomokról és a bennük folytatott gyógyításokról, illetve magáról a spirituális fejlődés menetéről szóló tanítások magvai. 

Forrás: Amorah Quan Yin: A plejádok fényküldöttei

...mert kényükre-kedvükre HASZNÁLTAK Téged!

Ha végre önmagadra találsz, nem állítom, hogy mindenki rajongani fog érted. Akik az álarcaidért "szerettek", akik azért kedveltek, mert kényükre-kedvükre HASZNÁLTAK Téged, akik azt mondták, hogy önző vagy, ha valamit megtagadtál tőlük: le fognak válni rólad. Örülj neki! Eddig sem lett volna rájuk szükséged. Nekik volt szükségük Rád. Lehet, hogy hirtelen űr lesz körülötted, de ettől ne félj. A sors, az élet, az Isten, nevezd, ahogy akarod, olyan embereket küld majd, akik őszintén kötődnek Hozzád. Mindenféle szerepjáték nélkül. S ez az egyik legnagyobb dolog, amit elérhetsz az életben: az őszinte kapcsolatok...

Sors

Sors.

A sors.

A sors keze valahol két ember életét egymás felé vezette.

Hosszú évek óta lelkük és életük egy bizonyos fokon összekapcsolódik. Egymást segítik a bajban, a gondok megoldásában.

Nyitott könyv a lelkük a másik előtt.

Te

és

Én

Közös nevezőn vagyunk. Bánatod nekem fájdalom, szenvedésem neked is szenvedés.

Szavaid néha zeneként csilingelnek fülembe, amikor boldog vagy, de a hegedű sírását is hallottam már...

Osztoztam jóban és rosszban is veled. Átérzem problémáid súlyát, és tudod, hogy ez valós érzés, mert ismersz, több ezer éve már...

Több ezer éve már.

Lelked derűje nekem olyan, mint a fénylő nap, szíved békéje, az éj megnyugtató csendje. Villámlás és mennydörgés a haragod, de mire hozzám ér, lecsitul, megenyhül, és nyugalmat sugároz. Ezért vagyunk társak, lelki társak, egymás segítői.

A sápadt hajnali fény a falon tétovázik még, majd lassan araszolva eltűnik. Álom-batyuját viszi az éj, vacog még egy kicsit, aztán elillan a semmibe. Új nap, új hajnal, talán egy új élmény...

talán.

Te vagy.

Az egyetlen.

A lelkem őrzője, aki mellettem áll.

Sokszor van szükségem arra a megnyugtató hangra, ami átölel, magához húz, és megnyugtat. Bátorságot meríthetek szavaidból, megoldást találhatok a megoldhatatlanra...

Én vagyok.

Az egyetlen.

A lelked őrzője, aki melletted áll.

Sokszor volt szükséged rám, a lelkemre, akihez menekülhettél, mikor összegyűltek a viharfelhők...Nyugalmat kaphattál, megértést, egy olyan ördögi körben, amit magad választottál.

Őrződ voltam

Őrződ vagyok

Őrződ leszek

amíg élek,

amíg engeded,

ameddig akarod.

Őrzőm voltál

Őrzőm vagy

Őrzőm leszel

amíg élsz,

amíg engedem,

ameddig akarom.

Egymás őrzői, egymás segítői,

lámpások

a sötét éjszakában, a derűs nappalokban.

Mesél az Eső, ütemes ritmust kopogva az ablakon.

Titkos énekét fülünkbe súgja, elmeséli, hol gyűjtötte cseppjeit, bánatát, hogy miért ontja könnyeit, esőtánca kiért kiált.

Sorsom keresztezte az utadat,

lényed beivódott az életembe.

Hiába keresel, ebből kiutat

mindig találkozunk a végtelenbe.

 http://www.facebook.com/acs.erika.5

Kívánj valamit...

Kívánj valamit, de ne mondd el senkinek. Bármit. Akármit. Most higgy benne, hogy valóra válik. Sosem tudhatod, hol fog érni a következő csoda, a következő mosoly, vagy mikor válik valóra a kívánságod. Ha hiszel benne, hogy bármelyik pillanatban rád találhat és kinyitod a szíved és az elmédet ennek a lehetőségére és bizonyosságára, talán épp akkor kapod meg azt, amire vágysz. A világ tele van csodákkal, csak hinned kell benne. Tehát kívánj most valamit! Megvan? - Oké. Akkor most higgy benne teljes szíveddel!

 /Készítette: Petrás Erika Prohászka Zsoltné/

Mindennek oka van...

"Mindennek oka van, minden esemény mögött valamilyen lecke húzódik meg. Ám nem mindig könnyű felismerni a tanulságot.
A Boldogság itt van, itt lángol benned, és csak várja ezeket a pillanatokat, amikor felszínre törhet végre. Ha hagyod, hogy az elméd és az egód korlátai nélkül létezz, egyszerűen Boldoggá válsz, mindenféle erőlködés, szándék és ok nélkül. Emlékezz csak: amikor abbahagytad a küszködést, és végre nem a problémára figyeltél, az öröm rád köszöntött. Ahogy a nap, a Boldogság is az akaratodtól függetlenül bújik elő a viharfelhők megül, hogy rád szórja aranyló sugarát, mindössze annyi a dolgod, hogy ne menekülj el a fénye elől."

 ( A.J.Christian)

Ikercsillag

Egy fákkal körbevett sziklafalon ültek ők ketten egymás mellett. Egy fiú és egy lány. Lábukat a mélységbe lógatva. Alattuk úgy ötven méterre méltóságteljesen morajlott az óceán. A két fiatal nem szólt semmit, csak nézték a tájat. A nap lassan ereszkedett alá égi országútján. A tájon néma csend honolt. A csendet csak az óceán sziklának csapódó hullámainak morajló zöreje törte meg. A lenyugvó nap fényes hidat rajzolt a végtelen vízáradatra. Az "aranyhíd" sziluettjét, csak az itt-ott a vízből néha-néha felbukkanó halak zavarták meg. A látvány csodálatos volt. Olyan volt az egész, mintha csak egy szivárvány hullott volna alá az égből, és széttört volna itt lent a földön. A két fiatal szinte "tátott szájjal" csodálta a természet eme csodáját. Ha meg akartak volna szólalni, akkor sem tudtak volna. Nehéz volt, sőt inkább lehetetlen, szavakat találni a természet e szépségére. Egy pillanatra a nap megállt az égbolt peremén, hogy még egyszer utoljára végignézhessen végtelen országán, aztán eltűnt a nyugati horizonton. Olyan volt, mintha alámerült volna az óceán kékeszöld vízébe. A két fiatal még mindig csendben ül egymás mellett. Vágyakozva egymásra néztek. A szavak helyett inkább csak a szemük és a lelkük beszélt. - Köszönöm neked. - Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem. "Mondta a lány szeme." - Ne köszönd! Szívesen tettem. "Válaszolta a fiúé. "majd lassan átölelték egymást. Test simult a testhez, ajak az ajakhoz, szenvedélyesen megcsókolták egymást. Közben lassan sötétedni kezdett az ég, s a magasban, a Hold társaságában megjelentek az első csillagok. A környék halványzöld ruhát öltött magára. A fiú és a lány kéz a kézben feküdt egymás mellé, a mohával sűrűn benőtt sziklapárkányra. Az eget nézték, csodálták. Lassan teljesen besötétedett. A végtelen víz azonban visszatükrözte a magasban világító csillagok és a Hold fényét. Mintha csak egy mesebeli tündér csillámport szórt volna végig a hatalmas víztömeg felett. A két ifjú meghatódva nézte a természet és a fény csodás "játékát." Aztán hirtelen megérintette őket valami. Egy érzés. Olyan volt ez, amit még soha nem éreztek ezelőtt. Mint amikor az anya hívja magához a gyerekét, úgy szólította őket is magához a "végtelen." Valami megérintette testüket, és ez az érzés villámként száguldott testük minden porcikáján, hogy aztán végül a szívükben kössön ki. Tudták mind a ketten, hogy vége. Menniük kell. Testüket és szívüket megérintette a csillagok hívó szava. Az Univerzum végtelen vonzereje. Még egyszer végignéztek ezen a csodálatos tájon. Tudták mind a ketten, hogy utoljára láthatják ilyen közelről ezt a csodálatos összképet. Átölelték egymást, majd lassan emelkedni kezdtek az ég felé. Az óceán végtelen víztömege egyik pillanatról a másikra zsugorodott össze a lábuk alatt. Nemsokára már csak egy apró kék folt látszódott belőle. Még egy utolsó pillantást vetettek innen a magasból a Föld egészére, majd ismét megcsókolták egymást. Tudták, hogy most tehetik meg ezt utoljára, "rövid életük" során. Majd ajak távolodott az ajaktól, test a testtől, kéz a kéztől, elengedték egymást, úgy emelkedtek egyre feljebb egymás mellett, egyre magasabbra. Lassan aztán elvesztették emberi alakjukat is. Csak egy halk sóhaj maradt utánuk: -Jó volt embernek lenni,.....akár egy órára is, de jó volt. Érezni a szerelmet, a szeretetet, ami átjárja a testet, az ember lelkét, megborzongatva minden egyes idegszálat, minden egyes testrészt, hogy végül a szívben kössön ki és ott éljen Örökké. Jó volt embernek lenni, akár csak egy "pillanatra" is! De ők nem emberek voltak. Nem is - e világból valók, mások voltak. Ők nem ide tartoztak. Talán csak múló csodák voltak itt a Földön. Mégis megszerették egymást. Elég volt nekik egy pillanat csupán, hogy egymásba szeressenek és most ugyanez a pillanat elég volt ahhoz is, hogy elveszítsék egymást. Nemsokára a horizonton egy fényes ikercsillag kelt fel. Ezek azok a csillagok, amik egymás körül keringenek állandóan. Csak egymás mellett, egymás vonzásában tudnak létezni. Elérni azonban sohasem tudják egymást. Mert ez az élet rendje, így is lesz örökké. Mert talán ennek így kell lennie!? Mint ahogy a halál követi az életet, Ők is úgy követik a természet e kegyetlen törvényét. Egymás mellett élhetnek örökös vonzásban, míg létezik a világegyetem. Csak keringenek egymás mellett, egymásé nem lehetnek sohasem.

Volt egyszer egy kicsi kéz...

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá: - Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek! - Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. - mondta a száj, és ő is menni akart. - De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? - kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez. A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta. - Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel. - Menjünk együtt! - jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak. A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg. A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust. - Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki. - Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg! - javasolta a szív nagy örömmel. Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek. Az utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt. Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg. - Odamegyek. - mondta a láb. - Sír! - mondta a fül. - Miért sírsz? - kérdezte a száj. - Már nincs senkim! - zokogta a gyermek. A szív nagyon szenvedett. - Elkéstünk!- kiáltott a kéz. Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén! 

Kiss Adina
http://kissadinamese.blogspot.com/2009/02/mese-egy-kicsi-kezrol.html