Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak.
Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna. . . Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

♥ Van az egység

♥ Van az egység.
A hármas egység. A tökéletes. Te, Ő, és - mondjuk - egy pici tó. Egy pici tó, pici vadkacsákkal, amelyek anyjukat követve bújnak meg a nádasban. Léleknyugtató, kedves látvány. Nem csak kacsák. Sokkal többek annál. Egy csoda részei. Mert nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki. Hogy ki ül melletted. Kivel osztod meg az életnek ezeket a szépségeit. Amik így egy csoda részei lesznek. Mert a csoda ott rejlik benned, a melletted ülőben, és a látványban egyaránt. Ám a három igazán csak együtt válik tökéletes egységgé, olyan csodává, olyan pillanattá, amiért érdemes élni. Te, Ő, és a világ.
Létezik ez az egység.

Mosolyhíd (Csitáry-Hock Tamás)

Heti mondóka...♥

Heti mondóka...♥
„Hétfő volt mikor megpillantottalak téged
Keddre esett a nap, hogy felfedeztem, érzek
Szerdán már mosolyogni látott minket a napsugár
Csütörtök napján egymást átölelve jött a boldogság
Pénteken a szív csak kapkodta a levegőt, és némán járt
Szombaton színeket rajzoltunk az égre, egy hűsítő eső után
Vasárnap a lelkünk összesimulva a nappal együtt a holdra szállt”

Sólyomvölgy

Sólyomvölgy

…hunyd be a szemed, most elmesélem neked a kedvenc történetedet.
A kisfiú boldog, és elégedett mosollyal fordult az oldalára, bújt édesanyja mellé, és békés szuszogással hallgatta újra, és újra a csodás mesét.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, és még mindig ott van, a Délkeleti hegy, északi csücskénél, a nyugati oldalán aláterülő csodaerdő. A csodálatos és titokzatos helyet, még az ősidőben az itt élő indián testvéreink, Sólyomvölgynek nevezték el. Sok-sok legenda fűződik ehhez, hogy miért is kapta ezt a nevet a hely, de igazán ez sohasem derült ki, őseink elvitték ezt a titkot magukkal egy távoli helyre…
Voltak olyan állatok, akik úgy emlékeztek, hogy egyszer, az itt élő törzs egyik gyermekét elragadta egy medve, és behurcolta őt az erdő legmélyébe. Az emberek hiába keresték, még a nyomát sem találták a ragadozó fenevadnak, és végső elkeseredésében a kicsi szülei a sámánjukhoz fordultak, hogy segítsen őt megtalálni valamilyen varázslattal. Az öreg sámán egy szót sem szólt, csak mormogott magában, majd magához kérette a legjobb vadászokat a törzsből, és megbízta őket, hogy találják meg neki az erdő legnagyobb sólymát, és hozzanak el neki az állat farktollából egyet. Így is lett, a férfiak éjt-nappallá téve keresték a madarat, majd harmadnapon meg is lelték. Mikor az íjukat ráemelték a sólyomra, a madár emberi hangon megszólalt, és utasította a vadászokat, hogy tegyék le a fegyvereiket, és mondják el miért is akarják őt megölni? Ugyanis egy régi megállapodás szerint az emberek nem bánthatják a sólymokat, és a sólymok sem bánthatják az embereket. Szerződést kötöttek. Egykor rég. Azóta békében élnek együtt.
Az egyik indián elmesélte, hogy a fiát elragadta egy óriásmedve, és őt szeretnék megtalálni, és ahhoz a sámánnak szüksége van a legnagyobb sólyomra. A madár komolyan hallgatta a történetet, majd nyugodt hangon így szólt: Nem kell megölnetek, és egy komoly háborút szítani ahhoz, hogy veletek menjek. Látjátok emberek, bölcsnek hiszitek magatokat, de mielőtt erőszakhoz folyamodnátok, inkább kérjetek meg, és lássátok, hogy nagyon szívesen segítek így is.
Az indiánok elszégyellték magukat. és lehajtott fejjel hallgatták tovább az állatot.

Megkapták az első tanítást a sólyomtól.

Gyorsan vezessetek a varázslótokhoz, mondta sürgetve a sólyom, és ezzel, elindultak visszafelé a völgybe, gyorsan haladtak, nem is igazán értették az emberek, hogy, hogy is történhet ez, fele idő alatt hazaértek, mint ahogy idetartott nekik.
Mikor megérkeztek, a madár tisztelettel bekérezkedett a varázsló sátrába, és köszöntötték egymást.
-Üdvözöllek nagy sámán, én vagyok a sólymok vezetője, nevem: holdfényen járó őrzősólyom, az őseimtől kaptam nevemet, miben lehetek szolgálatodra?-kérdezte a madár.
Üdvözöllek én is, válaszolta a varázsló, örülök, hogy megismertelek, igazán nem hittük, hogy létezel, egy legendaként meséltem a gyerekeknek rólad, de tudtam, hogy ha létezel, akkor segítesz nekem.
Mosolygott a sólyom, így már értette, miért is küldte a sámán azokat a „tudatlanokat” őt megkeresni.
Az öreg elmesélte a madárnak, hogy mi is történt az egyik gyerekkel, és a farktollára lenne szüksége a varázslathoz. A sólyom hallgatott, majd szomorúan, de önként adott egyet a tollából a sámánnak, és megkérte őt, hogy hagy távozzék most, mert neki mennie kell.
Elköszöntek egymástól, a sólyom visszaindult a szomszéd völgy erdőjébe, az otthonába.
A varázsló megcsinálta a sólyom tollával a varázslatot, és a gyermek így épségben hazakerülhetett, viszont az óriásmadarat félúton megtalálták, már épp, hogy alig járt benne a lélek.
Kérdezték tőle, hogy mi történt?
- A farktollam egy varázstoll volt, ezt a varázslótok tudta is, nagy bölcsen, csak azt nem tudta, hogy ha ezt én elveszítem, akkor elhagy az erőm is, és lassan elpusztulok -mondta elhaló hangon a madár. Az emberek ismét elszégyellték magukat, azon, hogy a sólyom feláldozta az életét egy számára ismeretlen kisfiúért.

Megkapták a második tanítást a sólyomtól.

Így tiszteletből nevezték el a madárról az eredőt, és minden évben ezen a napon megemlékeznek a bátor, és bölcs varázs sólyomról.
A növények viszont máshogy tudták a legendát, hogy miért is lett ennek az erdőnek a neve, Sólyomvölgy.
Ők úgy emlékeztek, hogy egy távoli vidék, legtávolibb zugában volt egy csodaszép erdő. Ott régen nem éltek emberek, csak állatok, és növények, nagy békességben együtt.
Egy téli estén a nagy hidegben érkezett meg az első ember, illetve emberi kinézete volt, egy teremtő angyal az erdőbe. Nagyon kedves volt, a virágoknak énekelt, a fákat simogatta, az állatokkal játszott, szépen lassan befogadták őt az élőlények. Nagyon megszerették. Az angyal vigyázta az álmukat, ők pedig cserébe vigyáztak az angyalra. Boldogan éltek így sok-sok évig, amíg egy nem túl szép napon, megérkezett egy újabb emberi formájú lény, de ő valamiben mégis különbözött az angyaltól, neki nem volt szíve, ő egy ártó angyal volt. Sajnos elég hamar sötétség lepte el a gyönyörű erdőt, az állatok, a növények sokat szenvedtek a gonosz angyaltól, míg végül az egyik madár azt mondta a teremtő angyalnak, hogy ők inkább elmennek innen, és keresnek maguknak egy új otthont.
Az angyal nagyon elszomorodott, mert ő szeretett itt élni, szerette az itt élő állatokat, virágokat, fákat, és mivel nem tudta sehogy sem elküldeni az ártó angyalt, nem volt nála erősebb, így szomorú szívvel beletörődött a barátai elvesztésébe.
Induljatok el szépen halkan este, majd én feltartóztatom, és elterelem a fekete angyal figyelmét.
Így is tettek, de a sötét angyal kiszimatolta, hogy el akarnak menni az élőlények, és az neki nem volt ínyére, mert akkor nem tudna kiből meríteni, mert ő az elszívott kedvességből nyert mindig erőre.
Már éppen megállította volna, és egy gonosz varázslattal idekötötte volna az állatokat a fekete angyal, amikor a teremtő angyalnak az jutott eszébe, hogy az összes növényt, és állatot átváltoztatja sólyommá, így akkor elég erősek lesznek, és gyorsan el is tudnak menekülni a gonosz elől. Így is tett, és ezzel megmentette az összes barátja életét, viszont a magáét feláldozta értük, mert a sötét angyal csak őt tudta magához láncolni, örökre.

Megkaptuk a harmadik tanítást a teremtő angyaltól

Így történt, hogy a Délkeleti hegy, északi csücskénél, a nyugati oldalán aláterülő eredőjéhez egy szép napon, egy csapat sólyom érkezett, és alászállva az erdőbe, újra visszanyerve régi alakjukat, otthonra leltek. A szemtanúk, a felhők, a nap, a hold így emlékeznek, ők nevezték el az erdőt Sólyomvölgynek.
Na ezért lett így nevezve az erdő, nézett mosolyogva a kisfiára az anyuka.
De a fiú már békésen aludt, messzi vidékeken járt, sólymokkal repült, angyalokkal táncolt, és fákkal beszélgetett. És mosolygott, mert minden világban biztonságban érezte magát, mindenhol szeretetben fürdött, valószínű, hogy sólymok vigyázzák a nappalát, és éjjelét….
L.I. ♥

Álom

Álmodtam éjjel egy igaz történetet
egy világról, melyben már nincsenek hegek
Egy földről, ami tiszta, és bársonyosan szép
emberekről, kik tisztelik az állatok törvényét
Akik nem romboltak, nem pusztítottak többé már
és növényekről, kik nem szenvedték meg a változást
Álmomban a patakok színe folyton változott,
az arra járó lelkekhez mindig igazodott
Az eső már nem volt savasan pusztító, égető csapadék
csak édes és simogató, éltető hűs égi folyadék
A szivárvány az csak szivárvány volt
érdekes, álmomban ez semmit sem változott
A napsugár viszont együtt élt a holdsugárral
a csillagokkal együtt vigyáztak az egész világra
Az erdőbe a tündék már nem csak dolgozni jártak
a tisztásokon nem gyűltek össze többé gonosz árnyak
A városokban elhalkultak a néma segélykiáltások
áhítatos csend lett úrrá, s a lelkekben béke honolt
A gyerekek már nem féltek, a felnőttek nem uralkodtak többé
álmomban családban éltek, egymás szövetségeseként
Végre egyesültek a szívekben a felgyűlt energiák
és megtanultuk szeretni a világot, s egymást….
L.I.
♥

Későn érkezett, és korán távozott...

Későn érkezett, és korán távozott
a szívét itt hagyva, s többé nem bánkódott
Már nem nyelte a bánatot, nem hánykódott
Választott utat, a rá szabottat, a neki valóságost

Együtt akart szállni a sólyommal, kék égen odafent
napfelkeltében, napnyugtában gyönyörködni, csak édesen
A szellő szárnyán lovagolni az éltető vízcseppeken
megpihenni kedvesen, egy magános sziklaperemen

De a sötétség sajnos megfertőzte, bezárta őt
nyomorult érzésekkel megfojtva, lassan összetört
menekült a világ elől, menekült a fény felé
utolsó lehelettel küzdött az életért

Egy angyal megsajnálta a vad csatározását
éjjel szorosan átölelve őrizte az álmát
gyengéden megsimogatta heges szívét
egy új világot megmutatva védte a lelkét

Reggel a pici lény boldogan ébredt fel
A szívében mosollyal most valami szépre lelt
megtalálta békességet, meglátta a fényt az égen
elcsendesült minden körülötte, úgy érzett, mint régen

Mégis egy napsütéses délutánon úgy érezte
életét nincs már több ereje, újrakezdenie
elvesztett mindenkit ,akit szeretett az évek alatt
egy angyal most a családja, és egy örök élet…

Későn érkezett, és korán távozott
a szívét itt hagyva, s többé nem bánkódott
Már nem nyelte a bánatot, nem hánykódott
Választott utat, a rá szabottat, a neki valóságost...

Éteri üzenet...

Ma reggel, ahogy bekapcsoltam a számítógépet, megint jött egy "éteri üzenet", amiken már csak mosolygok, mert ez így megy egy ideje. És nem csak nálam, ez szinte biztos.
Minden idézet hordoz magában egy minimális információt, mindegy, hogy mikor, ki írta, és miről is szól. Mindig ott szerepel benne a "válasz", a mi válaszunk, a kérdésünkre, mindegy, hogy ezt a kérdést feltettük, vagy csak gondoltunk rá.
Az idézetek általában pontosan eljutnak azokhoz, akiknek szükségük van segítségre, vagy csak vigaszra, egy kis megerősítésre, vagy csak szépséges érzésekre vágynak.. Ha egy idézet, egy vers, egy dal, egy könyv, egy festmény, vagy egy film célba talál akár egy embernél is, már megérte megírni, megalkotni. Hányszor voltatok úgy, hogy egy adott élethelyzetben, egy rossz pillanatban, vagy akár egy boldog percben hirtelen egy rajz, egy írás, vagy egy film formájában érkezett megerősítés az akkori érzésetekhez, vagy az ellenkezője, segített a döntéseteket meghozni egy nehéz helyzetben.
Ezeket nevezzük véletleneknek. Igen. Hmmm...
Szerintem meg Isteni beavatkozásnak, Isteni segítségnek.
Sokan kérdezik, hogy" Hol találtad ezt a verset?", vagy hogy, "Hogy sikerült pont a kérdésemre felelned, anélkül, hogy megkérdeztem volna?" Vagy "te mindig olyan szép dolgokra bukkansz!". És én mindig ugyanazt a választ szoktam adni erre, mert így is érzem, az általam "kiposztolt" idézetek, versek, képek egy kölcsönös együttműködés eredményei, és kicsit ezek a dolgok találnak rám, és nem én rájuk.
Igazából nem tudom mikor kezdődik a tudatos, és az ösztönös észlelés, mindenkinek máskor jön el az életébe. Valami megváltozik, valamit elveszítünk, a "szerencsésebbek" valamit kapnak. Mindenki más sorrendben. De ugyanannyit...
És elindul egy folyamat. A "spirituális vezetőink", a világ ezt ébredésnek hívja. Mindegy a megnevezése. Az igazi lényeg, hogy akármennyire is, de változzunk, mert valljuk be, van miből. Van miért. Van kiért. Főképp magunk miatt. De a szeretteink miatt is, mert példát kell mutatnunk, az erősebbnek kötelessége segíteni a gyengébbeket, az okosabbaknak a kevésbé felvilágosultakat, és a szeretni tudóknak segítenie kell a rászorult "rontó" embereket. Mert nekik van a legnagyobb szükségük a segítségre, az anyagi világban bennragadt lelkeknek kell igazán kezet nyújtanunk. Most vagy tíz ide illő idézet jutott eszembe, és ezen csak mosolygok már...., a gondolatok csak úgy száguldoznak. Szép érzés.Egy ajándék. :) /kicsit elkalandoztam.../
Szóval egy a lényeg, valami tényleg elindult, talán mindannyiunkban, csak sokan nem tudják, vagy nem akarják még maguknak sem bevallani. Minden nap történik valami fantasztikus, valami "megmagyarázhatatlan", na erre kell idő, hogy ne akarjunk magyarázatot találni mindenre. Én is átestem ezen, még mindig be-be ugrik a racionális részem egy újabb elmés kérdéssel...De egyre ritkábban. Nem számít miért történnek a dolgok, főképp, hogy nálam ez az utazás most csodálatos pillanatokból áll.
De hiszem, hogy mindenki eljuthat erre a pontra, és még rengeteg mindent kell megtanulnunk, megtapasztalnunk, addig amikor azt mondhatjuk, végre megértettük a dolgokat, akkor már a tudásunkat tanító szándékkal megoszthatjuk a többiekkel, és ha az életünk példamutatóan hat az emberekre, és függőségek, hazugságok, és feltételek nélkül tudunk élni, akkor igazán magas szintre jutottunk, ami ismeretlenül is, de isteni érzés.
Fantasztikus dolog "szivacsnak" lenni. Én piszkosul élvezem az információ beáramlását, a dolgok gondolati megvalósulását, az isteni segítségnyújtás meglátását, megérzését, befogadását. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert gyönyörű lelkű emberek kerültek az életembe, nemtől, kortól, származástól függetlenül.
Ha ezen kívül már semmi sem történne az életemben, én már akkor is boldog lennék, mert rengeteg ajándékot kaptam az elmúlt hetekben, hónapokban érzések, személyek formájában. És csak remélni tudom, hogy én legalább ennyi szépet tudtam sugározni felétek! És örökké hálás leszek érte, mindenkinek, neked. Az együtt töltött időért, a szeretetért, a sok-sok gyönyörű pillanatért, és most a sírás fojtogat, de ez így szép, így igazi érzés. :)
Reggel találtam egy idézetet egy filmből, ami pont erről az érzésről, gondolatról szól:
"Tedd egész életedet ajándékká. Soha ne feledd, te magad vagy az ajándék. Légy ajándéka mindenkinek, aki életedbe lép, és akinek életébe te belépsz. Óvakodj attól, hogy bárkinek az életébe lépj, ha nem lehetsz ajándéka is egyben."

Hát talán legyen ez a mai nap üzenete, és tartson ki jó sokáig bennünk, körülöttünk,
nagyon nagy szeretettel: L.Ildikó ♥

2012.07.08.