Kicsit több...

Kicsit több békesség, jóság, szelídség,
Kevesebb erőszak, gyűlölet, irigység,
Kicsit több igazság úton, útfélen,
Kicsit több segítség bajban, veszélyben.
Kicsit több "mi" és kevesebb "én",
Kicsit több erő, szeretet, remény.
És sokkal több virág az élet útjára,
Mert a sírokra már úgyis hiába /Bryan Adams/

(Túrmezei Erzsébet fordítása)

Ezek a gondolatok jutottak most eszembe. Eltűnődöm, milyen gyorsan telik az életünk, és mennyire nem figyelünk egymásra! Reggel felkelünk, rohanunk dolgozni, este, ha van még erőnk, második műszakot kezdünk, majd fáradtan hazatérve elvégezzük az otthoni teendőinket. Leülünk tévét nézni, és elalszunk, olyannyira kifáradunk. Másnap kezdődik elölről! Napok múlnak, hetek, évek rohannak mellettünk. Gyerekeink felnőttek, barátaink elmaradtak, szüleinket ápolgatjuk, ha még élnek!
Gyakran mondogatjuk: nincs időm! Nem érek rá! Talán majd máskor! És egyszer csak nincs tovább! Döbbenten halljuk, mondjuk egymásnak: ”Hallottad,… meghalt! Ekkor átgondoljuk az éltünket, felhívjuk szeretteinket, sírunk! És néhány nap múlva, megyünk tovább és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk! Rohanás, nincs időm, majd holnap, ….! Mindezek közepette, mérgelődünk, szidunk másokat, irigykedünk, sóhajtozunk „jó neki”, vagy sajnálkozunk, „Ó te szegény”. Áskálódunk, azon gondolkodunk, hogy hol tudnánk bosszút állni, hazudunk, bántjuk, sértegetjük egymást!

Jól van ez így? Kicsit gondolkodjunk el! Előfordult már valamelyik velünk? Biztos vagyok benne, sajnos igen! A tehetetlenség, a baj, a pénztelenség, sokszor kihozza belőlünk azt, amit józan ésszel nem tennénk, nem mondanánk! Ilyenkor idegesek vagyunk, megbántunk másokat, azokat is, akiket szeretünk, akikre számítunk, és tudjuk, hogy ezzel egy szöget szúrunk a puha fába, és azt is tudjuk, kihúzhatjuk szöget onnan, de a nyoma, a seb örökre ott marad!

Ezek a gondolatok jutottak eszembe! Miért? Azért, mert mostanában sokszor történik olyan dolog az életemben, ami bánatot okoz, amiért átgondolom újból és újból, az életemet, a munkámat. Minden erőfeszítéseink ellenére, nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, mert van, vannak, akik szándékosan hátráltatják a munkánkat! De küzdünk, és mindent megteszünk, hogy sikerüljön! Aztán alig érünk egyik probléma végére, jön a másik! Azt is megoldjuk! Aztán újabb és újabb következik! Az életünk tele van megoldandó problémákkal! Vannak, akik könnyedén megbirkóznak ezekkel, és vannak, akik belerokkannak! Nem vagyunk egyformák, és nem egyformán ítéljük meg az élet kihívásait, megpróbáltatásait! Kívülről sokszor úgy ítéljük mások életét, hogy „De jó neki!” vagy „Könnyű neki!” „Nincs semmi gondja!” Ne higgyük! Mindenkinek megvan a maga keresztje!

Mindig csodálattal nézem, és hallgatom az idősebbeket, és embertársaimat! Azoknak, akiknek van, vagy lenne oka panaszkodni, mégsem teszik! Vagy aki méltósággal viseli a betegségét, bízva abban, hogy meggyógyul, vagy a körülötte levőket, akik hisznek a beteg hozzátartozó felépülésében, és mérhetetlen türelemmel ápolják! Azokat, akik a kevés pénzüket úgy osztják be, hogy azt néhány pénzügyi szakembernek is tanítani kéne! Azokat, akik fáradságot nem kímélve dolgoznak a hétköznapokon, az ünnepnapokon, és mindig van mit tenniük! Tisztelettel gondolok azokra, akik már nincsenek közöttünk, gondolok azokra, akik még köztünk lehetnének, de idő előtt elszólította tőlünk Őket a sors! Gondoljanak Önök is rájuk! Ki-ki a saját halottjára, hozzátartozójára! De legfőképpen gondoljunk azokra, akik még itt vannak közöttünk! Akik megérdemelnek egy kedves szót, egy mosolyt, odafigyelést, egy szál virágot, vagy csak egy simogatást! Hívjuk fel! Beszélgessünk vele, menjünk és látogassuk meg! Most még tehetjük, de vajon meddig? Ne késlekedjünk, mert az élet rövid, túl rövid!

Tisztelettel, szeretettel, és kegyelettel:

Kisbakonyi Zoltánné /Jásztelek volt polgármestere/