Nekem ez jutott, én ezzel élek…

Egy újabb szörnyűséges este után.  Még mindig élek. Nem hittem volna, hogy túlélem.

Ugye ismerős gondolatok?

Hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, tényleg nem is gondolnánk magunkról, hogy mi mindent kibírunk.

Pedig kibírjuk. Ahogy eddig is tettük. Ahogy mindig is.

Mekkora az ember tűrőképessége, mennyi problémát, stresszt, szomorúságot, fájdalmat képes elviselni? Ez helyzet, probléma, de embertípus függő is.

És igazából nem tudom. Talán bármennyit, talán több rosszat bírunk befogadni, mint jót?

Azt gondoljuk, boldognak lenni könnyű. Én nem hiszem. A boldogságot, illetve a befogadását is fokozatosan kell beengedni, mert ha túl sok jön egyszerre, ugyanúgy letarol minket, mint a boldogtalanság.

A nagy keleti bölcsek szerint a boldogság bennünk rejlik. Csak bennünk. Egyedül. Csak mi tudjuk megteremteni magunkban, magunk körül a szeretetet. Biztosan így van.

De ez mindig igaz? Ez mindig így működik? Mindenkinek nagy tudású életmesternek

kell lenni, hogy helyesen, okosan, bölcsen döntsön, úgy napi 200x körülbelül?

Vagy a rossz döntéseink is kellenek, ahhoz, ami alakít minket minden nap, minden percben?

Bizonyára, de az is így érzi magát, akit épp most veszített el valakit, vagy valamit, vagy akit most bántottak meg, akinek most törték össze a szívét? A pozitív gondolkodás nagyon is fontos, de tényleg mindig alkalmazható lenne? Ember legyen a talpán, aki erre mindig képes…

Tegnap olvastam valahol, hogy minden egyes gondolatunk 3másodperc alatt kerüli meg a földet, így minden pozitív, és negatív gondolatunk is igen gyorsan visszatalál, hozzánk, és alakítja a  környezetünket.

Ennek a fényében kezdjünk el, vagy ne gondolni semmire, vagy csupa gyönyörű, gazdag, elvarázsoló érzésre!?

Nincs olyan, aki érdemleges tanáccsal tudna szolgálni nagy általánosságban, mert mind mások vagyunk, ezernyi más problémákkal, gondolatokkal, életfelfogással.

De egyben valóban egyformák vagyunk, mind ugyanazt szeretnénk. Mind ugyanannyira vágyunk rá.

Valaki boldogságnak hívja. Valaki beteljesülésnek.

Egyesek a szerelemtől várják. Mások anyagi sikertől teszik függővé.

Azt hiszem én már mindegyiket megtapasztaltam jócskán, voltam szeretve, és én is szerethettem, voltam gazdag, és voltam szegény is. Kaptam szép dolgokat, rossz ajándékokat, tartoztam érzésekhez, eszmékhez, és elvesztettem sok mindent, de nyertem is eleget.

De most egy magasabb szintű életről álmodok. Most egészen új dologra vágyom.

Azt hiszem idáig is ez után kutattam. Sokáig tartott, mire kitisztult a kép, hogy igazán mit is akarok. De végre megtörtént. Olyan mintha mindig is félhomályban éltem volna.

Én egyszerűen csak az otthonom keresem. Haza vágyódok. Szerelemtől, anyagi sikertől függetlenül. Az egyetlen békés helyre. A saját szívembe. Mert minden válaszom ott lapul, talán sok kérdésem is. Amit még fel kell még tennem, magamnak, neked.

És ezt a felismerést egy igazán tiszta szívű, igaz lelkű barátomnak köszönhetem, aki sok mindenre ráébresztett, aki sokat segített, aki támogatott és sokat tanított. Aki igazán hitt, hisz bennem.

Nem mindig volt kellemes az út, szembesülnöm saját hibáimmal, gyengeségeimmel, a korlátaimmal, azzal, hogy meg tanuljam szeretni saját magam, meg tanuljam szeretni a körülöttem lévő világot.

Hogy meg tanuljak szeretni végre.

Nem könnyű dolog. És roppant kockázatos. Megbízni valakiben, beengedni a saját álarcunk mögé.

Ott ugyanis már nincsenek titkok. Ott már nem tudsz hazudni. Sem magadnak, sem másnak.

Ott a tükör a másik szemében. És nekünk bele kell tudnunk nézni, anélkül, hogy pislognánk is egyet.

De azt hiszem, megéri. Ha az embernek sikerük levetkőznie a manírokat, a megjátszást, még a legapróbb füllentést is elkerülnie, valami új születik benne, valami egyszerű, és tiszta érzés.

És ami a legfontosabb, szabad leszel. Megszabadulsz a saját, a másoknak való megfelelni vágyás kényszere alól.

Ebben az esetben is, a szabadság egyet jelent, a magabiztosság visszanyerésével.

Na, ilyenkor sínen vagyunk. Már csak a sorsnak is akarnia kell…:-)

És most mégis visszatérnék az írásom elejére, hisz igazából ez az, ami foglakoztat igazán, az, amikor energiavesztésbe kerülünk, jobbára magunk miatt (persze nem tudatosan), vagy mások által befolyásolva.

Szürke egy érzés. Mint mikor a gumimatracból egy pici lyukon, szép lassan, (néha gyorsan) szivárog a levegő. Az elején még nem látszik rajta. Szép egészséges matrac. És kívülről nem is látszik, ezért más nem is látja, csak a matrac tudja saját magáról. És nem kér segítséget, mert szégyelli, mert meg akarja saját maga oldani, vagy csak hazudik, önmagának hazudik. De aztán az idővel egyre vékonyabb lesz, egyre használhatatlanabb. Mit csinálunk ilyenkor? Általában toldozunk, foldozunk. Néha sikerül eme megoldás, de a legtöbb esetben csak gyenge próbálkozás.

És amikor elszáll az erőnk, amikor megbénulnak a gondolataink, amikor el kezdünk félni, akkor már igazán bajban vagyunk, mert sokan így erősödnek meg mellettünk, ők azok, akik (szintén nem tudatosan, vagy DE), a saját lelki nyomorultságukat már csak a másik összenyomásával, kiszipolyozásával tudják csak szinten tartani.

Akik igazából nem tudnak szeretni, akiknek nem létezik lélek, nem létezik szív, csak testrészek vannak, akiknek csereüzlet minden érzelmi megnyilvánulás, akik a mi hátunkon tudnak csak levegőhöz jutni.

Talán nem nevezhető az ilyen ember gonosznak, de mégis én veszélyesebbnek tartom őket, az erőszakos embereknél is. Mondjuk, sajnos sokszor párosul ez a kettő viselkedési forma náluk.

A lelki, és fizikai nyomorban tartás. A lelki, és fizikai nyomorgatás.

Azt hiszem, egyedül nem vagyunk képesek már ilyenkor szembeszállni velük, ilyenkor segítséget kell kérnünk, találnunk, ha életben akarunk maradni.Ha újra egészséges matracok akarunk lenni...

Nehéz út lesz, nehéz út ez. De a miénk. Egyedül a miénk. Hiába is vannak mellettünk a segítőink, a családtagjaink, a szeretteink, mégis csak egyedül cipeljük a terheket. A saját magunknak módszeresen összeállított terheket, az elmúlt évekből, az elmúlt életekből.

Segíthet a hitünk. A hitünk elsősorban önmagunkban, a barátainkban, a szeretteinkben, egy általunk magasztalt istenségben, bármiben, csak segítség legyen. Amíg két lábbal a földön gyakoroljuk a hitünk, addig nagy bajunk nem történhet (már ha sikerül túlélnünk egy energiavámpírral való találkozást, és egy élet leélését).

Próbálom elviccelni az írás végét, de nagyon is komoly dolog ez. Egy játékról szól. A mi komolyan megélt, megírt sakkjátszmánkról. Az életünkről. Kinek hosszú, kinek rövidre sikeredett életéről. Kinek könnyed, kinek hányatott életéről.

Nincs igazán biztos recept rá, hogy miként lehetnénk boldogok, de biztosan úgy gondolom, hogy a történések mögött, egy jól megírt vígjáték-dráma húzódik, hiszen olyan, mint véletlen, én nem hiszem, hogy létezik.

És mielőtt bárki letámadna, ezek az én gondolataim, nem általánosítva, és nem ráhúzva másokra.

Csak az fog azonosulni vele, aki megélt bármit is abból, amit leírtam, vagy csak egyeznek a nézeteink. Sok, merőben más vélemény is létezik, ami szintúgy igaz a saját nemében. És én elfogadok szeretettel minden más érzést is, hiszen sokfélék vagyunk, sok élménnyel, sok tapasztalással.

Nekem ez jutott, én ezzel élek…

L.Ildikó;-)