Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz.
Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a
szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és
csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot.
Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé,
aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp,
pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a
fáradtságot.
Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen.
És ráadásul egész idő alatt le sem veheted róla a tekinteted, mert akkor
szem elől tévesztheted a gyönyörűséget. De ha elég ideig vársz, és
folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak
hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen
mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a
szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton
készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és
rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem
bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a
pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell
lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod
túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert
akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd
el, amiért eddig fáradoztál.
Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem
hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést,
amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó. Nem azt mondom,
hogy a szerelemhez ennyi ügyesség, kitartás és önfegyelem kell, de
igen. Nem mennék bele a vénuszi-marsi analógiákba, egy biztos: millióból
egyszer fordul elő, hogy a dolgok maguktól csodálatosan alakulnak,
egyéb esetekben (tehát mindig) egy kicsit igazítani kell az eseményeken.
Például nem lehet egy helyben ülni, és csak várni, hogy a legszebb
pillangó berepüljön az ablakon. Muszáj kinyílni, új utakra bukkanni és
új játékszabályokat felfedezni. És aztán be is tartani azokat, hogy ne
kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A lepke akkor a tiéd, ha
engedi, hogy a tenyeredbe vedd anélkül, hogy a szárnyaihoz érnél. Ez ám
a mutatvány... Képesnek lenni kivárni, és képesnek lenni a nagy
lelkesedésben annyira finoman, óvatosan összenőni az érzéssel, hogy
megmaradjon a repülés is, a varázs is és a szépség is. Ahogy egy
pillangónak sincs előre rögzített napirendje, a szerelmet sem lehet
tervezni. Egyszerűen megtörténik. És egy nap, ahogy a szárnyait csodálva
kilépsz a saját korlátaidból, kinyílik a szemed a szerelemre. Akkor a
tenyeredbe veszed, és csak csodálod a szépségét. Érezni fogod, ott
mélyen, egészen belül, hogy végre neked is van lepkéd, amit csodálhatsz,
szerethetsz, aki türelemre és a szabályok tiszteletére tanít, új
magasságokat mutat és sosem-volt helyekre vezet. És ami a legszebb az
egészben: a lepkéd mindennél boldogabb, hogy te vagy neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése