Kamarás Klára - Mint a fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...
Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...
Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Hatházi Áron - Hadd szeresselek

Rejts el valahová... Legyek olyan, mint a fagy, mint elrágott almacsutak, ne ismerjenek fel az emberek, azt higgyék, csak kő vagyok. Rejts el kérlek a fű közé, hogy rovar legyek. Ha rám lépnek, észre se vegyenek, a madarak felszedjenek, és fiókák csőre tépjen szerte. De hadd szeresselek még tovább, mint ameddig a hold szereti a földet - és dagály a partokat, meg a víz a poharat, ajkak az egyszerű szavakat. Hadd szeresselek.

Megintcsak homlokon csapott az élet....

Hosszú kihagyás után. Talán újra tudok majd írni. Idén kora tavasszal ismét elhittem, hogy az élet számomra is tartogat magasabb, nagyobb, értelmesebb célokat, feladatokat. Tévedtem. Vagyis mégsem. Illetve mindkettő. De egyet biztosan tudok, hogy tanultam ismét jó sokat. DE ennek ára volt. Veszteség. Sok-sok veszteség. Mind fizikai, mind érzelmi síkon. Biztosan veletek is volt már úgy, hogy azt hittétek, hogy végre megértettétek a dolgokat, hogy számotokra végre értelmet nyert minden. De mint általában, nem volt valódi, nem volt igaz, csak mi akartunk hinni ebben. A jóban, a szépben, a logikában, a megmagyarázatlan megmagyarázásában, abban, hogy végre tisztán lássunk. Közben pedig nem hajtott minket becsvágy, rosszindulat, bármiféle negatív gondolat, mert mi csak végre "élni" szerettünk volna, itt, a földön, átlagos emberként, átlagos érzelmekkel, átlagos problémákkal. Sokan vagyunk ilyen szív emberek. És sajnos közülünk sokan csak "vendégeskednek" a földön, de igazán beilleszkedni sosem sikerült nekik, nekünk. Talán csak annyi a szerepünk a földi létünkben, hogy szeretetet nyújtsunk, segítséget adjunk szinte bárkinek, még a saját boldogtalanságunk árán is? Nem tudom.
De nagyon úgy tűnik eddig...
És amikor egy szív ember teljesen "padlót" fog, érdekes módon mindig felbukkan egy-egy "jót" akarok neked ember. Majd én megmagyarázom az univerzum működését, minden történést megfejtek neked......!! Igen.
A legtöbb önzetlenül, "magasabb" tudással rendelkező segítő ember között sajnos sok a hazug, s miközben önérdekű hazugságaikkal "vezetnek" minket, kik épp eltévedtek az élet útvesztőiben, kiket épp összezavart az élet, többet ártanak nekünk, mint akkor, ha hagynának minket az "okos" tanácsaik, életvezetésük nélkül. De mégsem ők a felelősek ezért, hanem önmagunk, hisz a döntés szabadsága mindig a miénk, csak persze mindig könnyebb a felelősséget áthárítani a másikra. Ilyenkor fontos, hogy valaki, valakik igazán szeressenek. De talán ez a legnehezebb része az életüknek.
A barátságok ha elvesznek, azt mondják nem is voltak igaziak. Én nem hiszem. Az ember pontosan érzi, hogy hol van az a láthatatlan szál másik vége. Mégis szűnnek meg emberi kapcsolatok, gyengülnek ismerősi érzelmek, de születnek, ill. erősödnek is barátságok, mindegy, hogy régi, vagy új keletűek e azok. Persze ha eléggé kedvelünk valakit, annak a barátnak/barátnőnek az elvesztése mindig fáj. Főleg ha nem értjük miért. Így arra kérek mindenkit, ha ideje indulnia, ha elfáradt az úton velünk gyalogolnia tovább, vagy ha csak már nem akarja a társaságunkat, előtte köszönjön el tőlünk, mert mindenkinek szüksége, és joga van magyarázatra, különben saját magában keresi majd a hibákat. Mert a bizonytalanság rosszabb a végleges veszteségnél. Kérlek tegyetek így, legyen szó családi, baráti, vagy szerelmi kötelékről. Csak ne szótlanul tűnjetek el. Ugyanis az az érzés rosszabb a halálnál is, mert ezt örökké magunkkal hurcoljuk. A gyávaságot pedig ti, de ez legyen a ti pakkotok...
Szembesültem még egy nagyon érdekes dologgal az elmúlt pár hónapban, általam nagyra becsült "SPIRITUÁLIS"emberekről egyszer csak lehullott az álarcuk, az álarcuk a nagy őszinteségről, a szerénységről, az egyenlőségről. Lehullott, vagy csak nálam tisztult ki a kép. Nem tudom. Talán mindkettő. Azt hiszem, ha valamiben, vagy valakiben nagyon akarunk hinni, valahová, vagy valakihez nagyon szeretnénk tartozni, akkor elhisszük a tetteik tisztaságát.
Így a mi felelősségünk, hogy nyertesen, vagy vesztesen kerülünk ki, vagy ragadunk bele a sodrásba.
Én sokat tanultam. DE nem akartam. Nem kértem ezeket a tapasztalásokat, főleg nem olyanoktól, akik fontosak voltak nekem. De túléltem. Szinte segítség nélkül, de túléltem. Bár nem gondolom, hogy érdekli ezeket a személyeket, ennek ellenére jelenten: még élek. A testem. A lelkemből egy rész sajnos ismét meghalt, ismét kisebb lett. De ennek ellenére úgy gondolom, hogy megérdemeltem, megérdemlem, mert nem azon az úton jártam, ahol lennem kellett volna. És én tudtam ezt. Csak hát az emberi szív...esendő. Megfizettem érte. Súlyosan.
Akik mellettem álltak, még azoknak is akiknek ezt nem annyira hagytam, nagyon hálás vagyok, most kiderült ki is az igazi barát. Önzetlenül. Köszönöm nekik. Nektek.
L.I.♥

József Attila- Ködből, csöndből

Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpa néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog,
én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így mégtöbben:
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a holdig,

föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet
s legelőször is engemet.

Elbocsátó, szép üzenet

Ady Endre – Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegybõl, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövõd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembõl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeibõl egy nõre.
Büszke mellemrõl, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krõzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elõttem kis kérdõjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenõ imakönyvbõl kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nõjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem
látlak.

Underneath

http://www.youtube.com/watch?v=sZ6BpPg8Rss

Underneath

Strip away the flesh and bone
Look beyond the lies you've known
Everybody wants to talk about a freak
No one want to dig that deep
Let me take you underneath
Baby better watch you step
Never mind what's on the left
You're gonna see things you might not
wanna see
It's still not that easy for me
Underneath
A red river of screams
Underneath
Tears in my eyes
Underneath
Stars in my black and blue sky
And underneath
Under my skin
Underneath
The depths of my sin
Look at me
Now do you see?
Welcome to my world of truth
I don't wanna hide any part of me from you
I'm standing here with no apolog ies
Such a beautiful release
You inside of me
A red river of screams
Underneath
Tears in my eyes
Underneath
Stars in my black and blue sky
And underneath
Under my skin
Underneath
the depths of my sin
Look at me
Now do you see?
Underneath
Underneath
Underneath

A felszín alatt

Vetkőzd le a húst és a csontot
Tekints az általad ismert hazugságok mögé
Mindenki egy különcről akar beszélni
Senki nem akar olyan mélyre ásni
Hadd vigyelek mélyebbre
Kedves, vigyázz a lépteidre
Sose bánd, mi van a bal oldalon
Olyan dolgokat fogsz látni, amiket talán
Nem akarsz
Még mindig nem olyan egyszerű nekem
A felszín alatt
Sikolyokkal teli vörös folyó
A felszín alatt
Könnyek a szememben
A felszín alatt
Csillagok a fekete és kék egemen
És mélyen
A bőröm alatt
Mélyen
A bűneim mélységében
Nézz rám
Most látsz?
Isten hozott az én igazi világomban
Egyetlen részemet sem akarom elrejteni előled
Mentegetőzés nélkül állok itt
Annyira gyönyörű megváltás
Te bennem vagy
Sikolyokkal teli vörös folyó
A felszín alatt
Könnyek a szememben
A felszín alatt
Csillagok a fekete és kék egemen
És mélyen
A bőröm alatt
Mélyen
A bűneim mélységében
Nézz rám
Most látsz?
A felszín alatt
Mélyen
A felszín alatt

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

Díszcsomagolással, vagy anélkül...

Ha az ember szeret valakit, elsősorban a szerelemben hisz.
Aztán őbenne is hisz, hisz a szerelmében, és hisz a saját megérzésében.
De mégis csalódunk néha-napján a másikban, mégiscsak érnek véget szerelmek, fuccsolnak be kapcsolatok..
Ott akkor nem csak a szerelemben csalódunk, nemcsak a másikban, hanem a saját megérzésünkben is, mert az "hazug" módon becsapott.
Pedig csak annyi történik, hogy kapunk az égiektől feladatokat, szituációkat, örömöket, bánatokat, és mi rendszerint belesétálunk. Mindig ugyanúgy, mindig ugyanabba. Amíg egyszer nem tanuljuk meg a leckét, a saját leckénket. Többen a sokadik csalódás után, egyszerűen becsukják szívüket, és köpködnek csendesen a világra. Pedig nem a világ felelős érte, nem a "cserbenhagyó", legalábbis nem egyedül ő, mert neki ugyanúgy egy lecke volt az a kapcsolat, amit elrontott, elhagyott, kisajátított. Akkor mi is a teendő? Hogy is lehet túlélni a kapcsolatokat, elviselni a csalódásokat, továbblépni, ha eljött az idő rá??
Na azt én sem tudom, mert ez egyéni, mindenkinek van saját tanulnivalója, saját karmája, saját ÉLETE. De azt tudom, hogy vannak íratlan szabályok. Magammal szemben. Ha például a szívem szerelmet érez, és megszólalnak a harangok, na akkor visszalépek egy aprócska lépést, mert ha a harangzúgástól nem hallok rendesen, és a rózsaszín ködtől nem látok rendesen, akkor biztosan hibázni fogok, mert a szerelmemre rápasszírozok olyan tulajdonságokat, olyan mondatokat, amit nem biztos, hogy megtenne, ahogy a közelembe ér Ő, azonnal a magunk igényére kezdjük formálni őket. És ez hosszú távon biztos kudarchoz vezet. Sajnos tudom.
Szóval egy apró lépést vissza, ezt ő észre sem fogja venni, de mi ezáltal egy kicsit kívülről is tudjuk majd magunkat, a szerelmünket szemlélni. És ez mindenképp jó lesz. Mindkettőnknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk el a két szemébe, amikor ránk néz, nem azt, hogy visszafojtanánk bármit is, ez csak annyit jelent, hogy magasabb szintre próbáljuk hozni a szeretni tudásunkat, a képességünket. Teret adunk, szabadságot, mélységet, és magasságot, neki, magunknak. És neki adjuk a csendünket, beengedjük őt a békességünkbe, a lelkünkbe. Megosszuk vele a gondolataikat, az érzéseinket, a testünket, a lelkünket. S mindezt önként. És a hűségünket. Erre tegnap jöttem rá, ugyanis, ha az ember rátalál az "otthonára", már többé nem kíváncsi más lakására, és ez nem áldozat, nem lemondás, és legfőképp nem LÁNC lesz, hanem boldogság, boldogság, hogy nem kell tovább keresnie, nem kell tovább kutatnia a nagyvilágban. Mert megtalálta a nagyvilágot. Benne. És ezáltal saját magunkban is. És innen lesz érdekes a "játék". Mert hiába is szereti két ember egymást, az még semmire sem garancia, ugyanis az univerzum bármikor beleavatkozhat. Segítheti, nehezítheti két ember összekerülését. Így jobban tesszük, ha elfogadjuk ezeket a döntéseket, mert úgyis az fog történni, amit odefenn-odalenn akarnak. Azt amit mi egykor bevállaltunk. Pont ezért, arra törekedjünk, hogy ne a másiktól reméljük egyedül a boldogulásunkat, ezt magunkban is próbáljuk megteremteni. Megéri. Erősek leszünk. És ezt a teremtő is értékelni fogja. És előbb-utóbb megérkezik számunkra is az ajándék. Díszcsomagolással, vagy anélkül.
De megjön. Addig is...legyünk türelmesek... L.I. ♥