A Duna-parton ülök, és nem érint meg semmi sem
A hullámzó habokat közönnyel nézi két szemem
A fűzfa ágai fölöttem vigyáznak rám szelíden, és mélán,
A napsugár harcol vele az ágaival, kitartóan, és némán
A szemeimmel érzékelem, az értem folytatott vad csatát,
De a szívemben az ürességet,
nem változtathatja meg,
Sem az élet, sem a halál
Lebegek csak a világom felett,
A túlvilág kirekesztett régen, nem tartozom már az élők közé,
Sem a haldokló szép lelkekhez,
Büntetésem az örök létezés, és az örök végítélet
Tapasztalni a szeretetet, majd újra és újra, feladni,végleg
ez az igazi kínkeserves élet, hogy újra és újra elveszítlek téged
Az igazi pokol csak a saját szívünkben pusztít igazán,
Forgatni a késeket, a lelkem, leg apró zugában ám....
Ez az igazi fájdalom, ebben van a gonosz lángja,
Megsemmisültem istenem,s te nem segítettél nekem,
az életem már csak halott lelkek tánca.
L.I.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése