Nehéz olyan érzésekről írni, melyek a szíved tépik szét apró darabokra.
Nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, hogy az életed megváltozott végérvényesen.
Az ember élete mi másról is szól, mint a szerelemről, a vágyakról, a szenvedésről, a megbocsátásról, ezek azok a dolgok, melyek végigkísérik röpke életedet.
Mindenki átélte ezt már, kinek szerencsésebb befejezés jutott, kinek egy életen át tartó küzdelem.
Ebből senki sem tud kimaradni, és azt hiszem, igazán nem is akar, hisz mind tudjuk, ettől leszünk igazán teljesek, bölcsebbek, és ez mivel ezzel jár, egyet tehetünk, a lehetőségeinkhez képest, a legjobbat hozzuk kik magunkból, a kapcsolatainkból.
DE mi van akkor, ha a fájdalmat nem a társunk, a szerelmünk okozza?
Mi van akkor, ha az általunk létrehozott csoda, melyet féltve, óvva, vigyázva terelgettünk, nevelgettük, de legfőképp feltétel nélkül szerettünk, pont ez a kis lény „árul” el minket.
Mit tehet ilyenkor egy anya?
Leírom én mit tettem, és ezt csak azért teszem, hátha lesz akár egy ember is, aki okul az én hibáimból, lesz, aki elgondolkodik, vagy elítél, de mégis foglalkozik ezzel a borzasztó helyzettel.
Ugyanis a következmények bizony vannak, javíthatóak, simíthatóak, de vissza eredeti állapotukba nem állíthatóak. Soha többé. És ez generációs probléma. Hurcoljuk magunkkal, mint egy bazi nehéz keresztet. Addig, amíg végre valaki lesz annyira okos, és szerencsés, hogy megoldást talál rá.
Lehet, hogy ez a baj velem, ezt nem tudom elfogadni. A változást. A megmagyarázhatatlant. A számomra megmagyarázhatatlant.
Most úgy érzem, elvesztettem az egyetlen embert, akihez nem egy mulandó vágy, nem egy hirtelen fellángolás fűzött.
Igen, azt az embert, kit a szívem alatt hordtam, majd tenyeremen hordozva, a napi csodáknak szentelve minden figyelmemet neki áldozva, éldegélve az ő kis világa árnyékában, aki egyszer csak teljesen elutasítva kizárt az életéből.
Mit tehet egy anya ilyenkor?
Normál esetben türelmet tanul.
Kivételes esetben, egyszerűen kivár.
Kivárja a kamaszkor tombolását.
De vannak esetek, akik egyszerűen összeomlanak.
És sajnos vannak, akik az elkeseredettségüket, agresszívan fejezik ki.
És igen, erre semmilyen esetben sincs mentségünk rá.
Mégis megtesszük. És utáljuk magunkat érte. Utáljuk a helyzetet. És legfőképp haragszunk az életünk egyetlen igazi értelmére. Haragszunk, mert nem értjük meg őt. Nem értjük meg a viselkedését.
A mondatait, a tetteit, a reakcióit. Mert a legtöbb esetben nem tettünk ellenük semmit. Semmit, amit addig ne tettünk volna meg. Szerettük őt. Szerettük, és idővel elengedtük. Mert a szeretet ilyen. Áldozatot hozat velünk. De ettől lesz igazi szeretet. És mégis. Kizár minket. Pedig semmi olyat nem követtünk el, amivel korlátoztuk volna, az ő egészséges fejlődésében. A fejlődésében, amely ilyen reakciót váltana ki, egy általunk létrehozott hús-vér kis sejtecskénkből.
Elkezdünk kapkodni, pláne ha a családunk erre nem partner, sajnos sok ilyet ismerek.
Belerokkanunk, egy kicsi minden nap meghalunk, mert minden egyes bántó szó, minden egyes bántó tekintet, és minden egyes bántó sóhaj, ami a gyermekünkből kitör, felér egy kés döfésével a szívünk közepébe. És a szívünk egyre hegesebb lesz, egyre betegebb, egyre szomorúbb, és talán egyre kisebb.
És persze egy anyának bírni kell, mert egy anya kicsit mindig, földön túli képességekkel rendelkezik.
De kérdezem én attól az anyáktól, kik hasonló cipőben járnak, meddig mehet ez így?
Mégis, a mi isteni ősanya érzéseinket ki vigyázza?
Mert megszűnni nem lehet, bárhogy is kívánnánk, néha-néha egy –egy rettenetesnek tűnő pillanatban.
Mert bárki, bárhogyan is éli meg, abban a pillanatban, hogy anyává válunk, (ez mindenkinél máskorra tehető) többé már nem csak nők vagyunk.
Már egy örök életre édesanyák leszünk. Vagyunk.
Akik a mennyben, vagy a pokolban járnak. De Élnek.
Akik ügyesek, akik szerencsésen, de legtöbbször boldogan szárnyalva.
Őszintén bevallva, én belebuktam, rosszul vizsgáztam.
Pedig a szeretetem változatlan.
És bármi, bárki ellenére örök marad.
De az értetlenség fátylával a szemeim előtt.
És várok, ha időnként búcsúzok is, mégis várok.
Várok a kikeletre, az ébredésre, egy ölelésre, melyben már szívesen elvesznék örökre, mert nem tudom milyen, nem édesanyának lenni, többé már nem….
Nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, hogy az életed megváltozott végérvényesen.
Az ember élete mi másról is szól, mint a szerelemről, a vágyakról, a szenvedésről, a megbocsátásról, ezek azok a dolgok, melyek végigkísérik röpke életedet.
Mindenki átélte ezt már, kinek szerencsésebb befejezés jutott, kinek egy életen át tartó küzdelem.
Ebből senki sem tud kimaradni, és azt hiszem, igazán nem is akar, hisz mind tudjuk, ettől leszünk igazán teljesek, bölcsebbek, és ez mivel ezzel jár, egyet tehetünk, a lehetőségeinkhez képest, a legjobbat hozzuk kik magunkból, a kapcsolatainkból.
DE mi van akkor, ha a fájdalmat nem a társunk, a szerelmünk okozza?
Mi van akkor, ha az általunk létrehozott csoda, melyet féltve, óvva, vigyázva terelgettünk, nevelgettük, de legfőképp feltétel nélkül szerettünk, pont ez a kis lény „árul” el minket.
Mit tehet ilyenkor egy anya?
Leírom én mit tettem, és ezt csak azért teszem, hátha lesz akár egy ember is, aki okul az én hibáimból, lesz, aki elgondolkodik, vagy elítél, de mégis foglalkozik ezzel a borzasztó helyzettel.
Ugyanis a következmények bizony vannak, javíthatóak, simíthatóak, de vissza eredeti állapotukba nem állíthatóak. Soha többé. És ez generációs probléma. Hurcoljuk magunkkal, mint egy bazi nehéz keresztet. Addig, amíg végre valaki lesz annyira okos, és szerencsés, hogy megoldást talál rá.
Lehet, hogy ez a baj velem, ezt nem tudom elfogadni. A változást. A megmagyarázhatatlant. A számomra megmagyarázhatatlant.
Most úgy érzem, elvesztettem az egyetlen embert, akihez nem egy mulandó vágy, nem egy hirtelen fellángolás fűzött.
Igen, azt az embert, kit a szívem alatt hordtam, majd tenyeremen hordozva, a napi csodáknak szentelve minden figyelmemet neki áldozva, éldegélve az ő kis világa árnyékában, aki egyszer csak teljesen elutasítva kizárt az életéből.
Mit tehet egy anya ilyenkor?
Normál esetben türelmet tanul.
Kivételes esetben, egyszerűen kivár.
Kivárja a kamaszkor tombolását.
De vannak esetek, akik egyszerűen összeomlanak.
És sajnos vannak, akik az elkeseredettségüket, agresszívan fejezik ki.
És igen, erre semmilyen esetben sincs mentségünk rá.
Mégis megtesszük. És utáljuk magunkat érte. Utáljuk a helyzetet. És legfőképp haragszunk az életünk egyetlen igazi értelmére. Haragszunk, mert nem értjük meg őt. Nem értjük meg a viselkedését.
A mondatait, a tetteit, a reakcióit. Mert a legtöbb esetben nem tettünk ellenük semmit. Semmit, amit addig ne tettünk volna meg. Szerettük őt. Szerettük, és idővel elengedtük. Mert a szeretet ilyen. Áldozatot hozat velünk. De ettől lesz igazi szeretet. És mégis. Kizár minket. Pedig semmi olyat nem követtünk el, amivel korlátoztuk volna, az ő egészséges fejlődésében. A fejlődésében, amely ilyen reakciót váltana ki, egy általunk létrehozott hús-vér kis sejtecskénkből.
Elkezdünk kapkodni, pláne ha a családunk erre nem partner, sajnos sok ilyet ismerek.
Belerokkanunk, egy kicsi minden nap meghalunk, mert minden egyes bántó szó, minden egyes bántó tekintet, és minden egyes bántó sóhaj, ami a gyermekünkből kitör, felér egy kés döfésével a szívünk közepébe. És a szívünk egyre hegesebb lesz, egyre betegebb, egyre szomorúbb, és talán egyre kisebb.
És persze egy anyának bírni kell, mert egy anya kicsit mindig, földön túli képességekkel rendelkezik.
De kérdezem én attól az anyáktól, kik hasonló cipőben járnak, meddig mehet ez így?
Mégis, a mi isteni ősanya érzéseinket ki vigyázza?
Mert megszűnni nem lehet, bárhogy is kívánnánk, néha-néha egy –egy rettenetesnek tűnő pillanatban.
Mert bárki, bárhogyan is éli meg, abban a pillanatban, hogy anyává válunk, (ez mindenkinél máskorra tehető) többé már nem csak nők vagyunk.
Már egy örök életre édesanyák leszünk. Vagyunk.
Akik a mennyben, vagy a pokolban járnak. De Élnek.
Akik ügyesek, akik szerencsésen, de legtöbbször boldogan szárnyalva.
Őszintén bevallva, én belebuktam, rosszul vizsgáztam.
Pedig a szeretetem változatlan.
És bármi, bárki ellenére örök marad.
De az értetlenség fátylával a szemeim előtt.
És várok, ha időnként búcsúzok is, mégis várok.
Várok a kikeletre, az ébredésre, egy ölelésre, melyben már szívesen elvesznék örökre, mert nem tudom milyen, nem édesanyának lenni, többé már nem….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése