Müller Péter
Az igazi szeretet nem legyőzhető. A mi szeretetünk sajnos nem ilyen. Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban s zeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik. Az egoizmus világában az az erős, aki önösebb. Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a „tökéletlen” szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünk páncélját, nemcsak érzékenyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyelő hőfokon, mindig annak nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem „egyfülű kosarát” rendszerint az egyikünk cipeli. Annak a nehezebb. Még akkor is, ha néha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb. A mi világunkban szeretni: vesztes vállakozás. Rossz üzlet, ráfizetés. Mégis belemegyünk néha. Mert amit nyerünk vele, az – akármilyen szenvedéssel jár – mégiscsak életünk értelme s talán egyedüli célja is. Ezért van ez, hogy az ember egy szerelembe nem belemegy, akarattal, hanem „beleesik” – akarata ellenére.
Ha azt mondod: olyannak szeretlek, amilyen vagy – nem igaz. Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod.
Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha ő szeret.
Mindig akkor vagyok depressziós, amikor nem szeretek.
Sokan azt mondják: depresszió nincs, csak igazlátás.
Vagyis hogy ez a reális látásmód.
Én pedig azt mondom, hogy a depresszió nem más, mint „a szív szemének” vaksága – vagyis a szeretet hiánya.
Aki szeret, annak fickándozik a szíve.
Annak az élete színes és süt a napja.
Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap. Örökös félhomály van, ködszürke sivárság. „Reálisan” tudjuk, hogy „élünk még tíz-húszezer napot és utána elkaparnak”. „Reálisan” azok is tele lesznek gonddal, betegséggel, kudarccal. Előbb-utóbb mindenkit elveszítünk, és a végén mi is meghalunk.
Erre a képre mondjuk, hogy „reális”. De vajon reális-e egy táj napsütés nélkül? És reális-e egy élet szeretet nélkül? Nem hiszem.
Embernek lenni azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnunk mindent.
Minden káprázat, önbecsapás, tévedés, bukás, minden remény és csalódás beletartozik a Teremtés nagy tervébe.
Ha valaki „rossz szemmel néz rád”, gyűlöl, megvet, irigyel, vagy utál a legrosszabbat hozza ki belőled.
Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.
Az igazi szeretet nem legyőzhető. A mi szeretetünk sajnos nem ilyen. Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban s zeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik. Az egoizmus világában az az erős, aki önösebb. Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a „tökéletlen” szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünk páncélját, nemcsak érzékenyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyelő hőfokon, mindig annak nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem „egyfülű kosarát” rendszerint az egyikünk cipeli. Annak a nehezebb. Még akkor is, ha néha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb. A mi világunkban szeretni: vesztes vállakozás. Rossz üzlet, ráfizetés. Mégis belemegyünk néha. Mert amit nyerünk vele, az – akármilyen szenvedéssel jár – mégiscsak életünk értelme s talán egyedüli célja is. Ezért van ez, hogy az ember egy szerelembe nem belemegy, akarattal, hanem „beleesik” – akarata ellenére.
Ha azt mondod: olyannak szeretlek, amilyen vagy – nem igaz. Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod.
Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha ő szeret.
Mindig akkor vagyok depressziós, amikor nem szeretek.
Sokan azt mondják: depresszió nincs, csak igazlátás.
Vagyis hogy ez a reális látásmód.
Én pedig azt mondom, hogy a depresszió nem más, mint „a szív szemének” vaksága – vagyis a szeretet hiánya.
Aki szeret, annak fickándozik a szíve.
Annak az élete színes és süt a napja.
Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap. Örökös félhomály van, ködszürke sivárság. „Reálisan” tudjuk, hogy „élünk még tíz-húszezer napot és utána elkaparnak”. „Reálisan” azok is tele lesznek gonddal, betegséggel, kudarccal. Előbb-utóbb mindenkit elveszítünk, és a végén mi is meghalunk.
Erre a képre mondjuk, hogy „reális”. De vajon reális-e egy táj napsütés nélkül? És reális-e egy élet szeretet nélkül? Nem hiszem.
Embernek lenni azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnunk mindent.
Minden káprázat, önbecsapás, tévedés, bukás, minden remény és csalódás beletartozik a Teremtés nagy tervébe.
Ha valaki „rossz szemmel néz rád”, gyűlöl, megvet, irigyel, vagy utál a legrosszabbat hozza ki belőled.
Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése