Kamarás Klára - Mint a fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...
Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...
Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Hatházi Áron - Hadd szeresselek

Rejts el valahová... Legyek olyan, mint a fagy, mint elrágott almacsutak, ne ismerjenek fel az emberek, azt higgyék, csak kő vagyok. Rejts el kérlek a fű közé, hogy rovar legyek. Ha rám lépnek, észre se vegyenek, a madarak felszedjenek, és fiókák csőre tépjen szerte. De hadd szeresselek még tovább, mint ameddig a hold szereti a földet - és dagály a partokat, meg a víz a poharat, ajkak az egyszerű szavakat. Hadd szeresselek.

Megintcsak homlokon csapott az élet....

Hosszú kihagyás után. Talán újra tudok majd írni. Idén kora tavasszal ismét elhittem, hogy az élet számomra is tartogat magasabb, nagyobb, értelmesebb célokat, feladatokat. Tévedtem. Vagyis mégsem. Illetve mindkettő. De egyet biztosan tudok, hogy tanultam ismét jó sokat. DE ennek ára volt. Veszteség. Sok-sok veszteség. Mind fizikai, mind érzelmi síkon. Biztosan veletek is volt már úgy, hogy azt hittétek, hogy végre megértettétek a dolgokat, hogy számotokra végre értelmet nyert minden. De mint általában, nem volt valódi, nem volt igaz, csak mi akartunk hinni ebben. A jóban, a szépben, a logikában, a megmagyarázatlan megmagyarázásában, abban, hogy végre tisztán lássunk. Közben pedig nem hajtott minket becsvágy, rosszindulat, bármiféle negatív gondolat, mert mi csak végre "élni" szerettünk volna, itt, a földön, átlagos emberként, átlagos érzelmekkel, átlagos problémákkal. Sokan vagyunk ilyen szív emberek. És sajnos közülünk sokan csak "vendégeskednek" a földön, de igazán beilleszkedni sosem sikerült nekik, nekünk. Talán csak annyi a szerepünk a földi létünkben, hogy szeretetet nyújtsunk, segítséget adjunk szinte bárkinek, még a saját boldogtalanságunk árán is? Nem tudom.
De nagyon úgy tűnik eddig...
És amikor egy szív ember teljesen "padlót" fog, érdekes módon mindig felbukkan egy-egy "jót" akarok neked ember. Majd én megmagyarázom az univerzum működését, minden történést megfejtek neked......!! Igen.
A legtöbb önzetlenül, "magasabb" tudással rendelkező segítő ember között sajnos sok a hazug, s miközben önérdekű hazugságaikkal "vezetnek" minket, kik épp eltévedtek az élet útvesztőiben, kiket épp összezavart az élet, többet ártanak nekünk, mint akkor, ha hagynának minket az "okos" tanácsaik, életvezetésük nélkül. De mégsem ők a felelősek ezért, hanem önmagunk, hisz a döntés szabadsága mindig a miénk, csak persze mindig könnyebb a felelősséget áthárítani a másikra. Ilyenkor fontos, hogy valaki, valakik igazán szeressenek. De talán ez a legnehezebb része az életüknek.
A barátságok ha elvesznek, azt mondják nem is voltak igaziak. Én nem hiszem. Az ember pontosan érzi, hogy hol van az a láthatatlan szál másik vége. Mégis szűnnek meg emberi kapcsolatok, gyengülnek ismerősi érzelmek, de születnek, ill. erősödnek is barátságok, mindegy, hogy régi, vagy új keletűek e azok. Persze ha eléggé kedvelünk valakit, annak a barátnak/barátnőnek az elvesztése mindig fáj. Főleg ha nem értjük miért. Így arra kérek mindenkit, ha ideje indulnia, ha elfáradt az úton velünk gyalogolnia tovább, vagy ha csak már nem akarja a társaságunkat, előtte köszönjön el tőlünk, mert mindenkinek szüksége, és joga van magyarázatra, különben saját magában keresi majd a hibákat. Mert a bizonytalanság rosszabb a végleges veszteségnél. Kérlek tegyetek így, legyen szó családi, baráti, vagy szerelmi kötelékről. Csak ne szótlanul tűnjetek el. Ugyanis az az érzés rosszabb a halálnál is, mert ezt örökké magunkkal hurcoljuk. A gyávaságot pedig ti, de ez legyen a ti pakkotok...
Szembesültem még egy nagyon érdekes dologgal az elmúlt pár hónapban, általam nagyra becsült "SPIRITUÁLIS"emberekről egyszer csak lehullott az álarcuk, az álarcuk a nagy őszinteségről, a szerénységről, az egyenlőségről. Lehullott, vagy csak nálam tisztult ki a kép. Nem tudom. Talán mindkettő. Azt hiszem, ha valamiben, vagy valakiben nagyon akarunk hinni, valahová, vagy valakihez nagyon szeretnénk tartozni, akkor elhisszük a tetteik tisztaságát.
Így a mi felelősségünk, hogy nyertesen, vagy vesztesen kerülünk ki, vagy ragadunk bele a sodrásba.
Én sokat tanultam. DE nem akartam. Nem kértem ezeket a tapasztalásokat, főleg nem olyanoktól, akik fontosak voltak nekem. De túléltem. Szinte segítség nélkül, de túléltem. Bár nem gondolom, hogy érdekli ezeket a személyeket, ennek ellenére jelenten: még élek. A testem. A lelkemből egy rész sajnos ismét meghalt, ismét kisebb lett. De ennek ellenére úgy gondolom, hogy megérdemeltem, megérdemlem, mert nem azon az úton jártam, ahol lennem kellett volna. És én tudtam ezt. Csak hát az emberi szív...esendő. Megfizettem érte. Súlyosan.
Akik mellettem álltak, még azoknak is akiknek ezt nem annyira hagytam, nagyon hálás vagyok, most kiderült ki is az igazi barát. Önzetlenül. Köszönöm nekik. Nektek.
L.I.♥

József Attila- Ködből, csöndből

Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpa néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog,
én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így mégtöbben:
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a holdig,

föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet
s legelőször is engemet.

Elbocsátó, szép üzenet

Ady Endre – Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegybõl, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövõd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembõl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeibõl egy nõre.
Büszke mellemrõl, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krõzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elõttem kis kérdõjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenõ imakönyvbõl kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nõjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem
látlak.

Underneath

http://www.youtube.com/watch?v=sZ6BpPg8Rss

Underneath

Strip away the flesh and bone
Look beyond the lies you've known
Everybody wants to talk about a freak
No one want to dig that deep
Let me take you underneath
Baby better watch you step
Never mind what's on the left
You're gonna see things you might not
wanna see
It's still not that easy for me
Underneath
A red river of screams
Underneath
Tears in my eyes
Underneath
Stars in my black and blue sky
And underneath
Under my skin
Underneath
The depths of my sin
Look at me
Now do you see?
Welcome to my world of truth
I don't wanna hide any part of me from you
I'm standing here with no apolog ies
Such a beautiful release
You inside of me
A red river of screams
Underneath
Tears in my eyes
Underneath
Stars in my black and blue sky
And underneath
Under my skin
Underneath
the depths of my sin
Look at me
Now do you see?
Underneath
Underneath
Underneath

A felszín alatt

Vetkőzd le a húst és a csontot
Tekints az általad ismert hazugságok mögé
Mindenki egy különcről akar beszélni
Senki nem akar olyan mélyre ásni
Hadd vigyelek mélyebbre
Kedves, vigyázz a lépteidre
Sose bánd, mi van a bal oldalon
Olyan dolgokat fogsz látni, amiket talán
Nem akarsz
Még mindig nem olyan egyszerű nekem
A felszín alatt
Sikolyokkal teli vörös folyó
A felszín alatt
Könnyek a szememben
A felszín alatt
Csillagok a fekete és kék egemen
És mélyen
A bőröm alatt
Mélyen
A bűneim mélységében
Nézz rám
Most látsz?
Isten hozott az én igazi világomban
Egyetlen részemet sem akarom elrejteni előled
Mentegetőzés nélkül állok itt
Annyira gyönyörű megváltás
Te bennem vagy
Sikolyokkal teli vörös folyó
A felszín alatt
Könnyek a szememben
A felszín alatt
Csillagok a fekete és kék egemen
És mélyen
A bőröm alatt
Mélyen
A bűneim mélységében
Nézz rám
Most látsz?
A felszín alatt
Mélyen
A felszín alatt

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

http://lyricstranslate.com

Díszcsomagolással, vagy anélkül...

Ha az ember szeret valakit, elsősorban a szerelemben hisz.
Aztán őbenne is hisz, hisz a szerelmében, és hisz a saját megérzésében.
De mégis csalódunk néha-napján a másikban, mégiscsak érnek véget szerelmek, fuccsolnak be kapcsolatok..
Ott akkor nem csak a szerelemben csalódunk, nemcsak a másikban, hanem a saját megérzésünkben is, mert az "hazug" módon becsapott.
Pedig csak annyi történik, hogy kapunk az égiektől feladatokat, szituációkat, örömöket, bánatokat, és mi rendszerint belesétálunk. Mindig ugyanúgy, mindig ugyanabba. Amíg egyszer nem tanuljuk meg a leckét, a saját leckénket. Többen a sokadik csalódás után, egyszerűen becsukják szívüket, és köpködnek csendesen a világra. Pedig nem a világ felelős érte, nem a "cserbenhagyó", legalábbis nem egyedül ő, mert neki ugyanúgy egy lecke volt az a kapcsolat, amit elrontott, elhagyott, kisajátított. Akkor mi is a teendő? Hogy is lehet túlélni a kapcsolatokat, elviselni a csalódásokat, továbblépni, ha eljött az idő rá??
Na azt én sem tudom, mert ez egyéni, mindenkinek van saját tanulnivalója, saját karmája, saját ÉLETE. De azt tudom, hogy vannak íratlan szabályok. Magammal szemben. Ha például a szívem szerelmet érez, és megszólalnak a harangok, na akkor visszalépek egy aprócska lépést, mert ha a harangzúgástól nem hallok rendesen, és a rózsaszín ködtől nem látok rendesen, akkor biztosan hibázni fogok, mert a szerelmemre rápasszírozok olyan tulajdonságokat, olyan mondatokat, amit nem biztos, hogy megtenne, ahogy a közelembe ér Ő, azonnal a magunk igényére kezdjük formálni őket. És ez hosszú távon biztos kudarchoz vezet. Sajnos tudom.
Szóval egy apró lépést vissza, ezt ő észre sem fogja venni, de mi ezáltal egy kicsit kívülről is tudjuk majd magunkat, a szerelmünket szemlélni. És ez mindenképp jó lesz. Mindkettőnknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk el a két szemébe, amikor ránk néz, nem azt, hogy visszafojtanánk bármit is, ez csak annyit jelent, hogy magasabb szintre próbáljuk hozni a szeretni tudásunkat, a képességünket. Teret adunk, szabadságot, mélységet, és magasságot, neki, magunknak. És neki adjuk a csendünket, beengedjük őt a békességünkbe, a lelkünkbe. Megosszuk vele a gondolataikat, az érzéseinket, a testünket, a lelkünket. S mindezt önként. És a hűségünket. Erre tegnap jöttem rá, ugyanis, ha az ember rátalál az "otthonára", már többé nem kíváncsi más lakására, és ez nem áldozat, nem lemondás, és legfőképp nem LÁNC lesz, hanem boldogság, boldogság, hogy nem kell tovább keresnie, nem kell tovább kutatnia a nagyvilágban. Mert megtalálta a nagyvilágot. Benne. És ezáltal saját magunkban is. És innen lesz érdekes a "játék". Mert hiába is szereti két ember egymást, az még semmire sem garancia, ugyanis az univerzum bármikor beleavatkozhat. Segítheti, nehezítheti két ember összekerülését. Így jobban tesszük, ha elfogadjuk ezeket a döntéseket, mert úgyis az fog történni, amit odefenn-odalenn akarnak. Azt amit mi egykor bevállaltunk. Pont ezért, arra törekedjünk, hogy ne a másiktól reméljük egyedül a boldogulásunkat, ezt magunkban is próbáljuk megteremteni. Megéri. Erősek leszünk. És ezt a teremtő is értékelni fogja. És előbb-utóbb megérkezik számunkra is az ajándék. Díszcsomagolással, vagy anélkül.
De megjön. Addig is...legyünk türelmesek... L.I. ♥

Szerelembe estél...

..s két kezeddel megfogtad arcomat, mélyen a szemembe néztél,
majd két átható pillantás között, egyszer csak szerelembe estél...
L.I. ♥

Kapcsolatok...

Éjjel sikerült megint az alvás helyett a "kapcsolatokról" gondolkoznom. A napi rutinunk között biztos mindenki látja, a szemük előtt zajló családterápiás veszekedéseket, a másik nem magunkhoz idomításának módszereit, a lelkiismeret furdalási technika alkalmazásait, és a gyengeségeink másikra történő kivetítését. Piszkos "játék", és teljesen felesleges, mert nem vezet sehová. Mitől működik egy kapcsolat? Sokan, sokféleképpen magyarázzák, kémia, tudatosság, szerencse... Szerintem ez ennél sokkal bonyolultabb, és mégis az egyik legegyszerűbb dolog. Ellentétes értelmű volt a mondat, nem véletlenül, mert ha sikerül boldognak lenni, akkor egyszerű, ha feltételekhez kötjük az érzelmeket, és egyébként is érzéseink előtörése, a minket segítendő emlékképeink felidézése nagy befolyással van a másik iránt érzett érzelmeinken. Egyszerűbben-valaki pont annyival több a másiknál érzésben, hogy a szívünkben, a lelkünkben milyen emléket ébresztenek. És ezek mind előző életekből hozott emlékek.Ha sikerül belefutnunk egy korábbi életünket is meghatározó lélekkel, és azt fel is ismerjük, és még élni is tudunk vele, akkor az már fél siker. Mert a szimpátia, a nemi vonzódás sok ember között megvan, így születnek a házasságok zöme, és pont ezért is olyan magas a válások száma, vagy a rossz kapcsolatban vegetálók száma. Tehát akik közül választhatsz azok szép számmal, vagy akár kevesen is vannak, de vannak, mert a teremtő, az univerzum mindig gondoskodik az egyensúlyról, a lehetőségről. Csak lássunk. Csak éljünk a lehetőséggel. Csak legyünk rá felkészültek. Csak tudjuk meg, hogy igazán mit, és kit szeretnénk. Addig amíg nem találunk rá "ikerlelkünkre" ez sajnos a tanulási folyamatunk hosszán is múlik, addig egy megérési folyamaton megyünk keresztül. És akkor mi történik, ha rátalálunk az "emlékképünket hurcoló tükrünkre" ? Megtörténhet, hogy boldogok leszünk. Olyan isteni módon. Hiszti, kétely, kérdés nélkül. Megbecsülésben, hitben, teljességben élhetünk. Vele. Együtt. Mert rátaláltunk, mert valljuk be, odafentről segítettek egy csöppnyit. És pont ezért ne felejtsünk el komoly hálát éreznünk nap, mint nap...
L.I. ♥

Álom...veled

Megint egy álmot láttam, egy tábortűz melegénél álltam,
Csak néztem a pattogó parázsgyermekeket élni, játszani,
Megbabonázva nézni színeit, elvarázsolva hallani hangjait,
S illatába beleborzongani, és velük a csillagokig szállni.

Behunytam szemeim, hagytam, hogy körbefonjon az este fénye,
Éreztelek téged, közelséged átölelve, én is égtem a tűz mellett,
Hallottam sóhajtásod, a csókjaidat nyakamon, ó istenem, mi ez...,
A szívem gyorsan kalapált, a vérem az egekig fel-fel, felfelé szállt.

És ekkor egy hangot hallottam, suttogta fülembe, én drágám...,
Két pillámat ijedtem nyitottam, ez most egy álom talán...?
Óvatosan megfordultam, vigyázva az áldott pillanatra,
S te ott álltál velem szemben, ragyogó mosolyoddal némán...,

Belenéztem abba az áldott kék tóba, a szemeidben van az otthon,
Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni, a boldogság megrohamozott,
Simogattalak, öleltelek, s te szerelmesen hagytad ezt énnékem,
Nem volt mit tennünk, engedtünk az égnek, s a teremtő közben mosolyogva ránk, ránk nézett....L.I. ♥

Buborék...

Tudjátok mi történik a buborékkal, ha találkozik egy másikkal?
Ha a megfelelővel találkozik, akkor szépen, gyengéden összesimulva átadják egymásnak a kis színes szivárványablakaikat, az emlékeikkel, az érzéseikkel együtt. Egyesülnek. Először úgy látszanak, mintha szorosan együtt mozognának, de külön lélegeznének, de idővel a formáik, az egyenetlenségeikkel kiegészítve egymást, egy egésszé válnak, együtt, egymásért, mindenkiért. A szépségért, az álmokért, a szerelemért léteznek. Ontják a varázslatot magukból, a világ szeme kikerekedik, a gyermekek szája tátva marad, az angyalok is abbahagyják a teremtést egy pillanatra.
És nem, nem pukkan ki, ez nem olyan buborék, ez erős, okos, és gyönyörű a maga buborék formájában. Az életük ettől fogva csupa repülés, csupa öröm. A nap, a hold, a csillagok mind mind értük ragyognak, és mindenkiért, aki meglátva őket, vidám emberekké válnak, velük nevetnek. És már boldogok. Mert megtalálták. A saját buborékjukat. Önmagukat. Egymásban. A másikban.
Ha véletlenül meglátsz az utcán szállni egy buborékot, csak erre gondolj, a békességre, a végtelenre, a szeretetre, arra, hogy a te életedbe is hamarosan megérkezik a megfelelő bubi...már úton van ugyanis, nekem már mondta...L.I. ♥

Színeket...

"színeket festek a szívedre,
minden szín egy vallomás,
lassan elkészül a remekmű,
s boldog leszel, talán..."
♥ L.I. ♥

Egy rossz álom...

Én mindig magányos életet éltem,
Kérges lelkemen nem hatolt át a napfény,
Nem sirattam soha elhagyott szerelmeket,
Megtanultam élvezni így is az esőt,
De életem felénél, meghasadt jelmezem,
S mint mikor a festék, a padlóra kifolyva
Beszínezve mindazt, ami az útjába kerül,
Így áradt be szívembe is, mint illatos ibolya,
S útjára bocsájtva a világ összes érzését,
A testembe hatolva, összezavarva a vérkeringést,
Riadtan nyitottam ki két szemem,
Az égő csipkebokor pattogása hallatszott csak egyedül a sötétben,
Még a füstje is fojtogatott, s levegő után kapkodva ziháltam,
Az égre emelve tekintetem, egyre csak istennel kiabáltam,
Egy furcsa, ijesztő játékban találtam önmagam,
Pedig csak a szívem kezdett működni végre,
Hangos ropogással, és égető érzéssel újraindulva,
S én mégis térdre rogyva könyörögtem az elveszített sötétségért,
Nem akartam többé szeretni senkit e fájdalmas földön,
Egyszer már kitépted a méhemből az egyetlen szépségemet,
S én is kitéptelek szívemből, s többé már nem szerettelek,
Maradjon is minden már így nekem örökre,
A kérges lelkemen ne hatoljon át napfény ,
Nem siratva el senkit sohasem többé,
S nem látni esőt sem, a szivárványt sem ismerni többé... 

..de felriadtam álmomból, s te itt vagy velem, és átölelve alszol édesen...L.I.♥♥

A közöttünk élő angyalok...

Egy pár napja már írtam az angyalaimnak, angyalaimról. De ma a közöttünk élő angyalokról szeretnék szólni pár szót. Ti felismeritek őket? A közvetlen környezetetekben, vagy a barátaitok között, esetleg a munkahelyeteken, de állati bőrbe bújva is akár. Mert higgyétek el ott vannak. Mindenki mellett. A testet öltött angyalok. Egy picit üljetek le most, bármit is csináltok, és gondolkodjatok a szívetekkel, kik is azok az angyali lények, akik a földi létet is vállalták, hogy neked, téged segítsenek? Ledobva magukról a légies szárnyaikat, a csoda fátylukat, és sok-sok fájdalom, és kín közepette testet öltve, áldozatot hoztak neked, érted, hogy itt a földön tovább szolgáljanak, szeressenek. Hát tegyétek meg, hogy észreveszitek ezeket a személyeket, figyeljetek jól, sokszor gyermeki testbe bújva érkeznek, és ha végre beengeditek az életetekbe, és elhiszitek végre a földöntúli szeretet érzését, amit árasztanak magukból felétek, nektek, értetek, akkor minden érzést megélhettek, minden érzést megtapasztalhattok, és ezáltal meg is tanulhatjátok befogadni, és árasztani igen magas szinten. Mert nekik is kell a szeretet. Most hunyjátok be a szemeiteket, és engedjétek be ezt az érzést egy pillanatra. Az angyalit. Az istenit. Gyönyörű érzés. Feltétel nélküli szeretetnek hívják. Nem vár, nem várunk el érte cserébe semmit, csak szeretünk, csak adunk, és persze kapunk is, hisz ez itt a lényeg, az ajándék része, az egyensúly, amit megteremtünk ezzel a képességünkkel.
Nekem van ilyen angyalom, nem tudom, mivel, és hogyan érdemeltem ki ezt a szeretetet, ami felőle, tőle árad, de végre beengedtem az érzést, valamiért mégis megérdemlem ezt az óriási ajándékot. Szeretem őt. Ő egy 9 éves kislány. És örökké hálás leszek neki minden pillanatért, amit vele tölthetek. Mert minden perc egy csoda. Ahogy rám néz, ahogy hozzám szól, ahogy megsimogat.
Így, erre, csak egy angyal képes. Az én angyalom. ♥

Szeretni, szabadon hagyni: Sólyomfi-Nagy Zoltán

Szeretni, szabadon hagyni: Sólyomfi-Nagy Zoltán

Szeretni, szabadon hagyni

Elengedni és átkarolni

Szeretni, szabadon hagyni

Semmit sem várni, de mindent adni


Szeretni, szabadon hagyni

Elmondani és meghallgatni

Szeretni, szabadon hagyni

Feloldani és felolvadni


Szeretni, szabadon hagyni

Megtartani és túlhaladni

Szeretni, szabadon hagyni

Nevetni, sírni, csendben maradni


Szeretni, szabadon szállni

Nem keresni és megtalálni

Szeretni, szabadon szállni

Nem keresni és megtalálni

(2010. június 9.)

Mosoly

Eszetekbe jutott már, hogy hány fajta mosoly létezik?
Számtalan..., csak néhány közülük:
1. Szomorú szemekkel társuló néma mosolygás-a szív épp megszakadni készül, de még húzza egy kicsit...
2. Vicsorgás-hú ez nem jó mosoly-kényszerben tesszük, ez is káros...
3. Van amikor csak a szem mosolyog-ez igazi csendre utal odabent, boldog csendre..
4. Itt a somolygás, ami a szem-száj kombinációjából ered-játékos, kicsit csalfa, de aranyos...
5. Van igazi nagy mosoly, mely örömöt sugároz-ez lehet bármilyen öröm forrása...
6. És a híres félmosoly, mikor egyik szemünk sír, a másik nevet-ez nem annyira maradandó mosolyt eredményez, rövid ideig tart, majd jön a tépelődés...
7. És egy újabb fajta mosoly..., a hálás. Az én mosolyom, a ti mosolyotok..a hála érzése, hála, hogy adhatunk, és hála, hogy kaphatunk...:D
8. A kedvencem a távolba révedő pillantással társuló szerelmes mosoly, mikor elvesztjük a kapcsolatot a külvilággal, csak a pillanat létezik számunkra, egy emlékkép, melyet a szívünk újra és újra lejátszik a szemünk előtt, mindegy mit is csinálunk, vagy hol is tartózkodunk éppen. Ha találkozunk olyan emberrel, mondjuk az utcán, vagy egy park közepén, egy közértben, a bankban, vagy egy kerítés mögött a tornácnak dőlve, akkor sohase zavarjuk meg őket, mert épp utaznak a lelkük szárnyán, egy csodálatos tündérrel, a szeretett személyhez közelítve, virágos rétek felett, pihe puha felhők alatt repülve. Álljunk meg egy pillanatra, és csukjuk be szemeinket, és szívünket kitárva próbáljuk testünkkel felfogni ezeket a szép rezgéseket, melyből elraktározva átvészeljük a rosszabb napokat...L.I.♥

TALÁN MAJD EGYSZER HABLEÁNYT TETOVÁLTATOK A MELLEMRE...

TALÁN MAJD EGYSZER HABLEÁNYT TETOVÁLTATOK A MELLEMRE...

A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?

Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.

Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem leszek k...a."

Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan 'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."

Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.

Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.

Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.

Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.

Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet.

Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?

Habostorta...vagy sem

Van egy történet az egypetéjű ikrekről. Az egyikük tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis habostorta.

A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy a Murphy törvénye csöpög az optimizmustól. Szüleik fejüket csóválták, és mindkettőt pszichológushoz vitték.


A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét.

- A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb játékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát.

A jóemberek tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt.

Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik:

- De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy ez a videójáték mindjárt összetörik … Ezeket utálom … Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is …

Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal.

- Úgysem csapnak be! – kuncogott. – Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!

Szabó Irén - Szeitz Kriszta-Mondj igent

Szabó Irén - Szeitz Kriszta-Mondj igent

http://www.youtube.com/watch?v=6iPi7wFqjD0

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
Megcsodálni a fényt, s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
Átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
Hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát ha kell, elfogadni,
Tárgyat, s pénzt eszköznek tekinteni,
S a Földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
Beteg állatot megsimogatni?

Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárványsugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
Átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
Tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, s bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Örök hálával, és szerelemmel...

"Nem csak a szerelmet hoztad el az életembe, nem csak a vágyaim beteljesülését, nem csak a színeket színezted színesebbre, nem csak a hangok szólnak azóta szebben, tisztábban, nem csak a világot adtad ajándékba nékem, nem csak az örök megnyugvást,
ennél sokkal többet tettél, visszaadtad a hitem, hogy boldog lehetek, még ebben az életemben...♥"
L.I. ♥

Annyira...

♥ ANNYIRA szeretlek, úgy igazán, ahogy egy gyermek szereti a szivárványt
Annyira ölelnélek, szorosan, némán, percekig hallgatnám, a szíveink ritmusát
Annyira csókolnálak, édesem, ó igen, ajkaink összeérnek, ellenállás nincs tovább
Annyira érintenélek, ó istenem, égetve simogatsz, a bőröm, a bőröd most végre egymásra talált
Annyira szeretlek, mint a hajnali napfénytől megcsillanó harmatcsepp, színes ablakokat gyártva
Annyira kívántam, megismerjelek végre, hogy igaz legyen a szerelmem minden egyes lángja
Annyira hittem, hogy egyszer majd megpillantom, ahogy felém jössz, ahogy rám köszönsz
Annyira sokáig vártam, annyit reménykedtem egy fűzfa alatt, patak partján, magányos könnyek között
Annyira vágytam reád, és most itt vagy, végre megérkeztél énhozzám, és szívembe nyár költözött
Annyira békés minden, csak mosolyogsz reám, nem szólsz semmit, csak itt ülsz velem némán
Annyira boldog vagyok, menedékem lett két karod, s tűzhely lett a szíved
Annyira elveszettnek érzem magam, értelmetlenek lettek a pillanatok nélküled
Annyira elmerültem, kék szemedben végleg otthonra leltem, hazataláltam tebenned
Annyira érzem, hogy a lelked befogadta lelkem, a hangod a hangomat , a szíved érinti a szívemet,
a zene elindult, már hallom a dallamát, érzem a ritmusát, ez ANNYIRA gyönyörű, ez maga az utazás…♥

együtt átkelünk a réteken…

Reggel egy őzike besétált a tisztásodra
Az idő megállt, a pillanat beragyogta a napot
Rám nézett két szemével, s minden megváltozott
Felismertél. Felismertél benne azonnal engem.
Hunyd be szemeid, s mire kinyitod ígérem
Megérkezek hozzád végleg szerelmem
Én vagyok az, én aki után minden nap vágytál
Teremtettél, megérkeztem, hát most szeress drágám
Ó atyám itt van, tényleg látom már az arcát
Ő az, a gyönyörű lélek, a szívemben őt láttam már

Belesuhantunk egymás életébe
összeolvadtak szorosan a képeink
Már nem tudom, hol kezdődik testünk
és még nem látom, hol is végződünk
Nincsenek többé meg a határaink
a színeid belém égtek mélyen
az illataim ott ragadtak nálad
a kezeid árván élnek velem
a lábaim némán pihennek nálad
a lelkünk egy szellő szárnyán ülve száll
a szíveink átkarolják egymást némán, szelíden
a bőröd a bőrömet simogatja édesen
a szemed fénye beragyogja az én szememet
csendesen átölelve, egy dalt énekelsz nekem
tenyerem a tenyeredbe zárod édesen,
s álomba szenderülve, együtt átkelünk a réteken…

L.I. ♥

Ölelés-dal: Bódai-Soós Judit

Ölelés-dal: Bódai-Soós Judit

Türkiz szemedben óceánok végtelenje,
távolba, mélybe révedő világ.
És mégis, mint búvó kispatak
a barlang-mélyi tóra,
csendes magányban elmerülve,
én így találtam rád.
Karodban bízva megpihentem,
mert benned tisztán fénylett
a ringató ígéret,
hogy szeretni tudsz még akkor is,
ha nem vagyok több,
mint egy lágy tenyérbe burkolózó élet.

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak.
Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna. . . Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

♥ Van az egység

♥ Van az egység.
A hármas egység. A tökéletes. Te, Ő, és - mondjuk - egy pici tó. Egy pici tó, pici vadkacsákkal, amelyek anyjukat követve bújnak meg a nádasban. Léleknyugtató, kedves látvány. Nem csak kacsák. Sokkal többek annál. Egy csoda részei. Mert nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki. Hogy ki ül melletted. Kivel osztod meg az életnek ezeket a szépségeit. Amik így egy csoda részei lesznek. Mert a csoda ott rejlik benned, a melletted ülőben, és a látványban egyaránt. Ám a három igazán csak együtt válik tökéletes egységgé, olyan csodává, olyan pillanattá, amiért érdemes élni. Te, Ő, és a világ.
Létezik ez az egység.

Mosolyhíd (Csitáry-Hock Tamás)

Heti mondóka...♥

Heti mondóka...♥
„Hétfő volt mikor megpillantottalak téged
Keddre esett a nap, hogy felfedeztem, érzek
Szerdán már mosolyogni látott minket a napsugár
Csütörtök napján egymást átölelve jött a boldogság
Pénteken a szív csak kapkodta a levegőt, és némán járt
Szombaton színeket rajzoltunk az égre, egy hűsítő eső után
Vasárnap a lelkünk összesimulva a nappal együtt a holdra szállt”

Sólyomvölgy

Sólyomvölgy

…hunyd be a szemed, most elmesélem neked a kedvenc történetedet.
A kisfiú boldog, és elégedett mosollyal fordult az oldalára, bújt édesanyja mellé, és békés szuszogással hallgatta újra, és újra a csodás mesét.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, és még mindig ott van, a Délkeleti hegy, északi csücskénél, a nyugati oldalán aláterülő csodaerdő. A csodálatos és titokzatos helyet, még az ősidőben az itt élő indián testvéreink, Sólyomvölgynek nevezték el. Sok-sok legenda fűződik ehhez, hogy miért is kapta ezt a nevet a hely, de igazán ez sohasem derült ki, őseink elvitték ezt a titkot magukkal egy távoli helyre…
Voltak olyan állatok, akik úgy emlékeztek, hogy egyszer, az itt élő törzs egyik gyermekét elragadta egy medve, és behurcolta őt az erdő legmélyébe. Az emberek hiába keresték, még a nyomát sem találták a ragadozó fenevadnak, és végső elkeseredésében a kicsi szülei a sámánjukhoz fordultak, hogy segítsen őt megtalálni valamilyen varázslattal. Az öreg sámán egy szót sem szólt, csak mormogott magában, majd magához kérette a legjobb vadászokat a törzsből, és megbízta őket, hogy találják meg neki az erdő legnagyobb sólymát, és hozzanak el neki az állat farktollából egyet. Így is lett, a férfiak éjt-nappallá téve keresték a madarat, majd harmadnapon meg is lelték. Mikor az íjukat ráemelték a sólyomra, a madár emberi hangon megszólalt, és utasította a vadászokat, hogy tegyék le a fegyvereiket, és mondják el miért is akarják őt megölni? Ugyanis egy régi megállapodás szerint az emberek nem bánthatják a sólymokat, és a sólymok sem bánthatják az embereket. Szerződést kötöttek. Egykor rég. Azóta békében élnek együtt.
Az egyik indián elmesélte, hogy a fiát elragadta egy óriásmedve, és őt szeretnék megtalálni, és ahhoz a sámánnak szüksége van a legnagyobb sólyomra. A madár komolyan hallgatta a történetet, majd nyugodt hangon így szólt: Nem kell megölnetek, és egy komoly háborút szítani ahhoz, hogy veletek menjek. Látjátok emberek, bölcsnek hiszitek magatokat, de mielőtt erőszakhoz folyamodnátok, inkább kérjetek meg, és lássátok, hogy nagyon szívesen segítek így is.
Az indiánok elszégyellték magukat. és lehajtott fejjel hallgatták tovább az állatot.

Megkapták az első tanítást a sólyomtól.

Gyorsan vezessetek a varázslótokhoz, mondta sürgetve a sólyom, és ezzel, elindultak visszafelé a völgybe, gyorsan haladtak, nem is igazán értették az emberek, hogy, hogy is történhet ez, fele idő alatt hazaértek, mint ahogy idetartott nekik.
Mikor megérkeztek, a madár tisztelettel bekérezkedett a varázsló sátrába, és köszöntötték egymást.
-Üdvözöllek nagy sámán, én vagyok a sólymok vezetője, nevem: holdfényen járó őrzősólyom, az őseimtől kaptam nevemet, miben lehetek szolgálatodra?-kérdezte a madár.
Üdvözöllek én is, válaszolta a varázsló, örülök, hogy megismertelek, igazán nem hittük, hogy létezel, egy legendaként meséltem a gyerekeknek rólad, de tudtam, hogy ha létezel, akkor segítesz nekem.
Mosolygott a sólyom, így már értette, miért is küldte a sámán azokat a „tudatlanokat” őt megkeresni.
Az öreg elmesélte a madárnak, hogy mi is történt az egyik gyerekkel, és a farktollára lenne szüksége a varázslathoz. A sólyom hallgatott, majd szomorúan, de önként adott egyet a tollából a sámánnak, és megkérte őt, hogy hagy távozzék most, mert neki mennie kell.
Elköszöntek egymástól, a sólyom visszaindult a szomszéd völgy erdőjébe, az otthonába.
A varázsló megcsinálta a sólyom tollával a varázslatot, és a gyermek így épségben hazakerülhetett, viszont az óriásmadarat félúton megtalálták, már épp, hogy alig járt benne a lélek.
Kérdezték tőle, hogy mi történt?
- A farktollam egy varázstoll volt, ezt a varázslótok tudta is, nagy bölcsen, csak azt nem tudta, hogy ha ezt én elveszítem, akkor elhagy az erőm is, és lassan elpusztulok -mondta elhaló hangon a madár. Az emberek ismét elszégyellték magukat, azon, hogy a sólyom feláldozta az életét egy számára ismeretlen kisfiúért.

Megkapták a második tanítást a sólyomtól.

Így tiszteletből nevezték el a madárról az eredőt, és minden évben ezen a napon megemlékeznek a bátor, és bölcs varázs sólyomról.
A növények viszont máshogy tudták a legendát, hogy miért is lett ennek az erdőnek a neve, Sólyomvölgy.
Ők úgy emlékeztek, hogy egy távoli vidék, legtávolibb zugában volt egy csodaszép erdő. Ott régen nem éltek emberek, csak állatok, és növények, nagy békességben együtt.
Egy téli estén a nagy hidegben érkezett meg az első ember, illetve emberi kinézete volt, egy teremtő angyal az erdőbe. Nagyon kedves volt, a virágoknak énekelt, a fákat simogatta, az állatokkal játszott, szépen lassan befogadták őt az élőlények. Nagyon megszerették. Az angyal vigyázta az álmukat, ők pedig cserébe vigyáztak az angyalra. Boldogan éltek így sok-sok évig, amíg egy nem túl szép napon, megérkezett egy újabb emberi formájú lény, de ő valamiben mégis különbözött az angyaltól, neki nem volt szíve, ő egy ártó angyal volt. Sajnos elég hamar sötétség lepte el a gyönyörű erdőt, az állatok, a növények sokat szenvedtek a gonosz angyaltól, míg végül az egyik madár azt mondta a teremtő angyalnak, hogy ők inkább elmennek innen, és keresnek maguknak egy új otthont.
Az angyal nagyon elszomorodott, mert ő szeretett itt élni, szerette az itt élő állatokat, virágokat, fákat, és mivel nem tudta sehogy sem elküldeni az ártó angyalt, nem volt nála erősebb, így szomorú szívvel beletörődött a barátai elvesztésébe.
Induljatok el szépen halkan este, majd én feltartóztatom, és elterelem a fekete angyal figyelmét.
Így is tettek, de a sötét angyal kiszimatolta, hogy el akarnak menni az élőlények, és az neki nem volt ínyére, mert akkor nem tudna kiből meríteni, mert ő az elszívott kedvességből nyert mindig erőre.
Már éppen megállította volna, és egy gonosz varázslattal idekötötte volna az állatokat a fekete angyal, amikor a teremtő angyalnak az jutott eszébe, hogy az összes növényt, és állatot átváltoztatja sólyommá, így akkor elég erősek lesznek, és gyorsan el is tudnak menekülni a gonosz elől. Így is tett, és ezzel megmentette az összes barátja életét, viszont a magáét feláldozta értük, mert a sötét angyal csak őt tudta magához láncolni, örökre.

Megkaptuk a harmadik tanítást a teremtő angyaltól

Így történt, hogy a Délkeleti hegy, északi csücskénél, a nyugati oldalán aláterülő eredőjéhez egy szép napon, egy csapat sólyom érkezett, és alászállva az erdőbe, újra visszanyerve régi alakjukat, otthonra leltek. A szemtanúk, a felhők, a nap, a hold így emlékeznek, ők nevezték el az erdőt Sólyomvölgynek.
Na ezért lett így nevezve az erdő, nézett mosolyogva a kisfiára az anyuka.
De a fiú már békésen aludt, messzi vidékeken járt, sólymokkal repült, angyalokkal táncolt, és fákkal beszélgetett. És mosolygott, mert minden világban biztonságban érezte magát, mindenhol szeretetben fürdött, valószínű, hogy sólymok vigyázzák a nappalát, és éjjelét….
L.I. ♥

Álom

Álmodtam éjjel egy igaz történetet
egy világról, melyben már nincsenek hegek
Egy földről, ami tiszta, és bársonyosan szép
emberekről, kik tisztelik az állatok törvényét
Akik nem romboltak, nem pusztítottak többé már
és növényekről, kik nem szenvedték meg a változást
Álmomban a patakok színe folyton változott,
az arra járó lelkekhez mindig igazodott
Az eső már nem volt savasan pusztító, égető csapadék
csak édes és simogató, éltető hűs égi folyadék
A szivárvány az csak szivárvány volt
érdekes, álmomban ez semmit sem változott
A napsugár viszont együtt élt a holdsugárral
a csillagokkal együtt vigyáztak az egész világra
Az erdőbe a tündék már nem csak dolgozni jártak
a tisztásokon nem gyűltek össze többé gonosz árnyak
A városokban elhalkultak a néma segélykiáltások
áhítatos csend lett úrrá, s a lelkekben béke honolt
A gyerekek már nem féltek, a felnőttek nem uralkodtak többé
álmomban családban éltek, egymás szövetségeseként
Végre egyesültek a szívekben a felgyűlt energiák
és megtanultuk szeretni a világot, s egymást….
L.I.
♥

Későn érkezett, és korán távozott...

Későn érkezett, és korán távozott
a szívét itt hagyva, s többé nem bánkódott
Már nem nyelte a bánatot, nem hánykódott
Választott utat, a rá szabottat, a neki valóságost

Együtt akart szállni a sólyommal, kék égen odafent
napfelkeltében, napnyugtában gyönyörködni, csak édesen
A szellő szárnyán lovagolni az éltető vízcseppeken
megpihenni kedvesen, egy magános sziklaperemen

De a sötétség sajnos megfertőzte, bezárta őt
nyomorult érzésekkel megfojtva, lassan összetört
menekült a világ elől, menekült a fény felé
utolsó lehelettel küzdött az életért

Egy angyal megsajnálta a vad csatározását
éjjel szorosan átölelve őrizte az álmát
gyengéden megsimogatta heges szívét
egy új világot megmutatva védte a lelkét

Reggel a pici lény boldogan ébredt fel
A szívében mosollyal most valami szépre lelt
megtalálta békességet, meglátta a fényt az égen
elcsendesült minden körülötte, úgy érzett, mint régen

Mégis egy napsütéses délutánon úgy érezte
életét nincs már több ereje, újrakezdenie
elvesztett mindenkit ,akit szeretett az évek alatt
egy angyal most a családja, és egy örök élet…

Későn érkezett, és korán távozott
a szívét itt hagyva, s többé nem bánkódott
Már nem nyelte a bánatot, nem hánykódott
Választott utat, a rá szabottat, a neki valóságost...